Szeretettel Anikónak...

"csak nélkül"

Aki elkezd önismerettel foglalkozni, nem is tudja, micsoda izgalmas és néha egészen kétségbeejtő utazásba kezd.

Izgalmas, mert lassan, de biztosan sikeresen fedezi önmagában a sebzettséget, és lassan, de biztosan elkezd gyógyulni is.

Kétségbeejtő pedig abból a szempontból, hogy sokszor egészen mélyre kell nyúlni, sokszor beleborzongok, hogy mennyi minden van még, amit fel kellene dolgoznom, hogy mennyire szövevényes a személyiség, egy emberi kapcsolat..., hogy sokszor mennyire ugyanazt élem meg...évtizedek után is.

Ez a két érzés persze váltakozik. Mindezt csak azért írtam le, hogy a helyzet pillanatnyilag inkább megterhelő, mint súlyos: most éppen a kétségbeesés szakaszában vagyok.

Néha egészen elbaszottnak érzem magam, de gondolom ez már előző írásaimból már rég kiderült.

Voltál már olyan helyzetben, hogy másnak valahogy ment, neked pedig nem? Hiába tudom fantasztikus pszichológiai fogalmakkal tűélesen leírni magam, meg a késztetéseimet, még sem tudok igazán leszámolni vele.

Az érvényesüléssel vannak bajaim, azt hiszem.

Meg talán avval, hogy az emberek nagy része nem tud velem mit kezdeni.

Közben- mint például a mai nap kora délutánján- azt gondolom, hogy erről szó sincs. Az érvényesülés és az elfogadás embere vagyok. 

Avval a bennem élő kisgyermekkel nem tudok én mit kezdeni, aki napokig félt attól, hogy végül hányast fog adni neki végül a tanár néni, és kap-e jutalomkönyvet az évzárón. És bár versmondót, mesemondót is helyezéssel nyertem abban az évben, még sem kaptam könyvet, nem hívtak ki. Ha jól emlékezem a matekjegyem vagy a rajzjegyem, de lehet, hogy a testnevelésből kapott jegyem miatt. Mert így csak 4,3 lett az átlagom.

És mindig úgy vártam, hogy apám mit fog majd mondani otthon, ha hazaértünk. És bár vártam, de akkor nem hívott oda magához. Látszott, hogy össze van törve. Anyám már rég ismerte az ilyet: ilyenkor nem lehetett neki mondani semmit. Anyám is csendesebb volt. Sosem tudtam, hogy engem sajnál, vagy rám dühös vagy apámmal ért egyet. Jóvá akartam tenni, de már nem lehetett. 

Kőbe volt vésve minden. Ott volt minden a bizonyítványomban. Hogy ennyi vagyok. Hogy ennyit érek. Négy egész három tizedet.

- "Figyelj, Apu, majd jövőre jobb lesz! Ígérem, ráerősítek!"

- "Áááá, a francokat fogsz te ráerősíteni, el van már az egész baszva...Egyszerűen nem figyelsz, mindig máshol jár az eszed, nem is érdekel téged ez az egész...Elmehetsz majd valaminek..."- mondta és legyintett rám...

Csend volt, ami mindig rosszabb volt, mintha üvöltözne velem. Végtelenül szégyelltem magam. Meg sem érdemlem a nyarat...

- "Na, öltözzél át szépen, mássz fel jól a fára és szedjél cseresznyét!"- mondta szigorúan anyám.

Átöltöztem, felmásztam a cseresznyefára, és szedtem a cseresznyét. Hátha mással nem, legalább evvel tegyem jóvá...És láttam, ahogy apám dühösen kimegy a kapunkon.

- "Anyu! Hova megy Apu?"- kérdeztem.

- "Hagyd most őt békén, elmegy a mamáékhoz, mert nagyon csalódott a bizonyítványod miatt."

Próbáltam a cseresznyefa lombjából kinézni apám után, de ő már messze járt.