Életem során számtalan tréningen, képzésen voltam már. Ezek között voltak jobbak és rosszabbak is. Ami közös volt bennük, hogy előbb vagy utóbb csak elhangzott: „Akkor 10 perc pisiszünet!”. Akárhány tréningen voltam, ezt a 10 perc szünetet még soha sem sikerült betartani. Valahogy mindig 15-20 perc lett belőle… Ezek alapján joggal tűnik úgy számomra, hogy 10 perces pisiszünet nem létezik? Akkor miért mondjuk? Vagy csak kifejezni akarunk vele valamit, aminek tartalmáról magunk is tudjuk, hogy nem létezik? Nem furcsa gondolkodás ez egy kicsit?

Úgy tűnik, nem csak ez az egy ilyen rossz mondatunk van.

„Nem akartalak megbántani, csak neked lett volna rossz…” – válaszolta nekem SMS-ben valaki, mikor arról faggattam, hogy miért nem szóban mondta el, hogy ne folytassuk az ismerkedést. (Evvel a mondattal persze azt is mondta, hogy neki nem volt rossz ezt kimondani, de ez már tényleg szőrszálhasogatás.)

„Éppen avval bántottál meg, hogy nem szóban közölted, hogy nem néztél a szemembe és nem engedted, hogy erre úgy reagáljak, ahogy szeretnék…”- írtam neki vissza. Ilyenkor - ahogy az lenni szokott- válasz azóta sem jött.

Persze megértem én, hogy felöltözni, kimozdulni a lakásból és elmenni valahova csak azért, hogy elmondjuk a másiknak, hogy ne folytassuk, hát nem valami szívderítő program. Nem is beszélve arról, hogy esetleg elkezd könyörögni vagy éppen átkozódni… De azt sem könnyű látni, hogy ha „csak” elkomorul az arca. Végül is egy jó ember, hiszen közünk volt hozzá, és a lelkünk mélyén talán szégyelljük is magunkat, hogy nem tudtuk neki megadni, amit valójában érdemelne.

Közben mi vagyunk vele a legsportszerűtlenebbek, ha megpróbálunk a lehető legkisebb energia befektetéssel kibújni ezek alól a kellemetlen pillanatok alól. Ugyanis joga van ahhoz, hogy kifejezze nekünk, mit érez. Ennyit igazán megtehetünk érte, hogy kicsit megkönnyítsük neki feldolgozni mindazt, ami vele történik és egy emberi búcsúval sokat tehetünk érte és persze magunkért is.

Jó lenne tudomásul vennünk azt, hogy a szerelem és a párkapcsolatok világa egy veszélyes üzem. Életünk egyik legmélyebb és legérzékenyebb területe a társkapcsolat, ahol sok minden igényünk feltör(het) és egy olyan arcunkat mutatjuk, lelkünk egy olyan részéről libbentjük fel a fátylat, amit – normál esetben- igencsak takargatunk.

Ezért is jó lenne sportszerűnek lenni a másikhoz. Ha azt érezzük, hogy nincs már közük egymáshoz, akkor ne húzzuk el előtte a mézesmadzagot, ne kényszerítsük bele a se veled- se nélküled nevű örökzöld játszmába, hanem engedjük szabadon. Hátha egyszer tényleg megtalálja azt a félnótást, akivel boldog lehet egyszer.

Ugyanis bármilyen rosszul is esik belegondolni, de nem csak mi tudunk boldoggá tenni valakit. Sikerülhet ez másnak is, feltéve, ha nem csak szeretjük, hanem tiszteljük is a másikat és nem pazaroljuk az ő idejét (és a sajátunkat) olyan időhúzásokra, amiről pontosan tudjuk, hogy úgy sem lesz belőle már semmi.

Régi bölcsesség, hogy mindenkinek pontosan olyan a párkapcsolata, amilyen a magával való viszonya. Ha nem tudom magam szeretni, akkor bizony mást sem tudok igazán szeretni. Már csak ezért is jó lenne tisztelnünk magunkat annyira, hogy ne áltassuk magunkat saját hazugságainkkal.

Kimondani valamire, ami fontos (volt) számunkra, hogy szar és (már) nem elég jó, hidd el, csak az első pillanatokban rossz. A keserűséget később felváltja a „nincs veszteni valóm” bátorsága. Na, akkor kell lépni. Önmagunk felé és a jövőnk felé.

Ahol valóban szabaddá válunk arra az esélyre, hogy egy boldogabb kapcsolatban éljünk. Ahol értelmezhetetlenné válnak a „hát Gyurit már nem szeretem, de nem lehet vele szakítani, olyan jó ember”, a „várok még, hátha jobb lesz a kapcsolatunk, hátha csak fáradt és nincs kedve hozzám”, a „nem tudom, azt hiszem adok neki még egy esélyt, de azért remélem feljöhetek hozzád néha, olyan jó ember vagy és úgy segítenék rajtad”, valamint a „majd az idő mindent megold szépen lassan” és az „azt hiszem, igazából nem szerette senki rajtam kívül és ez a baja, csak szeretetre van szüksége, és ki szeretné, ha nem én és majd minden megváltozik egyszer” című örökzöld butaságok. És csak nevetünk majd az olyan felesleges és béna mondatainkon, mikor például azt mondtuk valakinek: „Vigyázz, nem vagyok egy könnyű eset!” De hát melyikünk a könnyű eset?

Vagy csak önáltatásaink, fájdalmaink, kudarcaink és magányaink letagadásával azt akarjuk megspórolni, hogy „vissza kelljen menni a halpiacra” ismerkedni? És inkább választjuk a langymeleg semmit, mint, hogy újra regisztráljunk egy társkereső honlapra, várva azt a valakit, aki egy egyszavas üzenetnél („Szeksz?”, „Bekapod?” és társaiknál) többet tud írni nekünk vagy, hogy elmenjünk egy – kimondani is „szörnyű”- meleg szórakozóhelyre, társaságba?

Nem inkább az a kérdés önmagunk felé, hogy megérdemeljük-e a boldogságot?