Sokszor megfogadtam, hogy nem írok hullafáradtan blogot, mert utána mindig riadtan hivnak fel barátok, hogy "Úristen, mi történt veled!"... Úgy tűnik, mikor fáradt vagyok, pesszimista és kétségbeesett is leszek.

Szerintem sokan egyetértenek velem, hogy ebben az egész egyedüllétben az egyik legnehezebb hazamenni. Belépni az üres lakásba. Megmelegíteni az ebédről maradt maradékot, vagy a tegnap vacsoráról, mert hát egy emberre főzni nem lehet, így is, úgy is marad két vagy három napig is. Aztán egyedül enni, evés közben a neten hiradót nézni, imitálni azt, hogy társaságban vagy, és megmaradni nyitott embernek és nem kétségbeesni...és megpróbálni minden sejtemen uralkodni, hogy ne rezzenjek össze, mikor valaki öntudatlanul megérint. Mert kurva jó és el vagyok vadulva.

Amikor hullafáradt vagyok, akkor hajlamos vagyok a kétségbeesésre, a nyűgösségre...és sokkal sötétebben látni a dolgokat, mint azok valójában vannak.

Pedig a lényeg, valójában nem változott. Tíz éve lakom itt Pesten, és nem sikerült senki értelmes emberrel találkoznom, akivel egy jövőképes párkapcsolatot elkezdhettem volna.

S most, hogy az önkormányzati kampányban mindent beleadtam, és se éjjelem, se nappalom, rengeteg emberrel megismerkedtem. Jópofa a kampánycsapatunk, tele van nagyon sok értékes emberrel, akik közül jópár hát nem éppen az emberi szépség netovábbja...és mégis házasságban élnek, gyerekeik vannak, vagy melegként többéve párkapcsolatban élnek, gyerekeket terveznek. Vagyis kellettek valakinek.

Tudom, nekem is már unalmas, nekem pedig a semmi jut. Tíz éve. Minden társkeresős közhelyet ismerek már, de egyik sem old meg vagy magyaráz meg valamit. Semmire sem jók.

Elmúlt a nyár is, társügyileg teljesen eseménytelenül. Maradtam ott, ahol most vagyok. Van egy-két ember, akinek egy kúrásra jó vagyok, de több, már nem... Úgy érzem, beleragadtam ebbe az egész valaminek hazudott semmibe. Mert, hogy ezek az egyre ritkább szexek is, voltaképpen semmik. Jó valakivel összebújni kicsit, eljátszani, hogy akár bármi is lehetne, de valójában semmi sincs és nem is lesz.

S ma is, ahogy kopogtattam egy régi gyermekkori barátomhoz kopogtattam be véletlenül. Nem tudta, hogy ki vagyok nem emlékezett, hogy 20 évvel ezelőtt mennyit játszottunk együtt. Az ajánlószelvényeit persze kilopták, nem tudott segíteni. A karjában pedig ott volt egy csecsemő. A gyereke...

Nem szóltam semmit, úgy tettem, mintha nem ismernénk egymást. Minden közhelyet, jótanácsot ismerek, milliószor hallottam már, sőt én is mondtam már többször mindegyiket, de egyik sem nyugtatott meg. Újra és újra ugyanott vagyok: nekem miért nem sikerül(t) mindez? Még egy normális kapcsolat sem, nemhogy gyerek...

Aztán később, ahogy standoltam, egy srác fenyegette meg a barátnőjét, aki már tudta, hogy mi vár rá otthon... Riadtan görnyedt, és remegve próbálta a kezeivel védeni a fejét, sírt, jajveszékelt. Én ugrásra készen álltam és vártam, hogy ha meg meri ütni a lányt, Isten látja lelkem én komolyan összevertem volna... Döbbenetes hullámokat váltott ki belőlem ez a jajveszékelés, annyira sikerült arra a lányra hangolódnom, hogy majdnem szétfacsarta a szívem a fájdalom, ahogy engedtem, hogy a kiálltása elérkezzem hozzám.

Borzasztó fájdalmat, kétségbeesést és félelmet éreztem... Nem sok kellett volna, hogy odarohanjak és tényleg szétverjem a srác fejét...

Szerintem már tudod a következő mondatom: sohasem tudnék ilyet tenni, és hol vagyok én ettől... Még arra sincs esélyem, hogy valakivel jók összevesszek... Persze annak a nyomorult, nőverő féregnek persze összejött...

Persze jó lenne nem belefutni az önsajnálatba, nem tudom felmérni, hogy mennyire sikerült mégis belesüppednem.

Megérteni szeretném a sikertelenségeimet, hogy miért nem találkoztam avval a megfelelő emberrel az elmúlt 10 év alatt. És kijavítani a hibá(i)mat. És megérteni és elsajátítani mások titkát.

Félek, hogy lehetetlenséget szeretnék.

Voltak szép, igaz és őszinte pillanataim, szerelmes is voltam. Majd ezekbe kapaszkodom. Hátha megtartanak.