Egy szerdára virradóan Alsóörsön egy orvlövész lelőtte az éppen egy Ford Fiesta utasait igazoltató Gamauf János (29) főtörzsőrmestert, valamint az autó egyik utasát, a 21 éves informatikus főiskolai hallgatót, Németh Ádámot. Néhány kilométernyire a tetthelytől később a rendőrség egy férfi holttestet talált. Róla mondta azt a nyomozó főügyészség vezetője, hogy öngyilkos lett, s az autójában több fegyvert és nagy mennyiségű lőszert találtak, amelyek között lehet a kettős gyilkosságnál használt gépkarabély is. 

A rendőrség kommunikációja egyszerűen amatőr volt, semmit sem tudtak vagy mertek mondani, hagyták, hogy a bulvármédia a szokásos ízléstelenül szenzációhajhász módján „nyomozgasson” és találgasson. E cikk írásakor sem tudunk semmi bizonyosat.

Hamarosan azonban egy „hír” járta be a médiát: Gamauf János és a svájci-magyar kettős állampolgárságú Sz. Bálint között – akinek a holtteste feküdt a Skoda mellett- „intim viszony állt fenn”. Ezt azonban később senki sem erősítette meg. Hivatalosan csak az hangzott el, hogy a két ügy (a kettős gyilkosság és a meg nem nevezett férfi öngyilkossága) között összefüggés lehet.

Semmi kétségünk ne legyen afelől, hogy valaha is megtudjuk mi is történt, pláne a két áldozat közti szerelmi viszonyról soha sem fogjuk megtudni, hogy igaz volt-e. Nem is fontos már.

A rendőrség kínos némasága, a belügyminiszter felháborító totojázása arról, hogy hősi halottnak, vagy „csak” a szolgálat halottjának minősítse közéletünk egyik súlyos lelki mélypontja volt.

Nem is beszélve arról, hogy az alsóörsi tragédia előtt két héttel elgázolt másik rendőrnek már a halála napján Pintér Sándor kormányszóvivői sajtótájékoztatón megemlékezett, személyesen részt vett az elhunyt tiszteletére rendezett gyertyagyújtáson, a rendőri vezetők szintén mind nyilatkoztak, Radovic Dusánt posztumusz ki is tüntették. Gamauf János haláláról csak egy helyettes szóvivő makogott valamit, aminek a tartalma csak annyi volt, hogy a nyomozás részleteiről nem nyilatkozik, és a sajtóban megjelenteket nem erősíti meg. A belügyminiszter nem volt hajlandó nyilatkozni napokkal később sem. Ez a szánalmas, avitt és provinciális magatartása a rendőri vezetésnek azért sok dologról szól (az almádi rendőrök, és a budapesti rendőrök is gyertyagyújtással emlékeztek meg Gamauf Jánosról).

Az egyik vasárnap a régóta várt randinak az első 3 percben véget vetettem. Meglepte, amikor a Nagymező utca elején azt mondtam neki, hogy olyanokat mond, amelyek egy meleg szájából megdöbbentőek, és inkább hagyjuk. Szidta a meleg aktivistákat, szerinte ez egy szabad ország, ahol a cigányok és a melegek is szabadon élhetnek, minden jogunk megvan, csak hát a cigányoknak és a melegeknek soha semmi sem elég. Semmilyen diszkrimináció nem ér minket, hiszen őt sem érte soha. Nem is hallotta meg érveimet. Most legszívesebben megmutatnám neki ezt a hírt és megkérdezném tőle, hogy mit is gondol erről. És megmutatnám mindazoknak is ezt a hírt, akik tavasszal nem mentek el szavazni, vagy melegként a Fideszre, ne adja Isten a Jobbikra szavaztak.

Az egész ügy eltussolása, a rendőrségi szakértők dadogásai, figyelem elterelései számomra egyre inkább arról szólnak, amiről Lakner Zoltán, politikai elemző lapunk hasábjain az országgyűlési választások körül beszélt, hogy állami szerveink nem tudnak mit kezdeni a többségi társadalomtól eltérő emberekkel. Vagyis elképzelhetetlen számukra, hogy a rendőrség kötelékében (is) legyenek melegek. Pedig vannak.

Azonban, ha az egész ügyet kicsit madártávlatból nézzük, akkor még egy fontos dolog kirajzolódik, amiről sajnos nagyon kevés szó esik.

Sok embert látok magam körül, akik maguk sem tudják, hogy melegek-e vagy sem. Többnyire biszexuálisnak mondják magukat, de tétováznak, várnak. Ha megkérdezem, hogy mire várnak, legtöbbször maguk sem tudják megmondani.

Aztán ez az egész alsóörsi ügy döbbentett rá arra, hogy a kérdés jogos, csak rosszul van feltéve. Mert nem az a kérdés, hogy szexuálisan melyik nem felé vonzódunk, ez teljesen nyilvánvaló, csak egy csipetnyi őszinteség kell hozzá magunk felé. A kérdés sokkal inkább az, hogy szexuális vonzalmainkkal tudjuk-e vállalni a sorsunkat, tudunk-e, merünk-e melegként élni. Merthogy melegként élni egy sors felvállalása is.  

A maga hazugságaival, küzdelmeivel, szorongásaival. Avval, hogy nap, mint nap meg kell küzdenünk avval, hogy bizonyos dolgokat nem tehetünk meg, vagy ha megteszünk, ki tudja mi ér bennünket, ki hogy reagál, kiből mit vált ki. Hogy bármennyire is felnőttek vagyunk és függetlenek, de a szüleinkkel, családunkkal valahogy melegként rendezni kell a viszonyunkat. Ahogy a barátainkat is kénytelenek vagyunk úgy megválogatni, hogy melegségünkkel kapcsolatban maximálisan elfogadóak legyenek, és elengedni tudni őket, hogy ha nem tudnak ezen túljutni. Meghívtak egy beszélgetésre, ahol a párkapcsolatokról, a szerelemről volt szó. Hamarosan azt vettem észre, hogy ismét oda jutott a beszélgetés, hogy egymást felülmúlva próbálták meg bebizonyítani maguknak, hogy „a melegek kevésbé hűségesek”, „sosem láttam még egy meleg párt, akik együtt öregedtek volna meg”, „nincs minta előttünk, hogyan kellene párkapcsolatban élni”, „a heterókat összetartja a vagyon, a gyerek, de a melegeket semmi sem tartja össze”, és még sorolhatnám, ha nem ismernénk mindegyiket réges-régről.

Én pedig ismét belekerültem abba a szerepbe, hogy megpróbáltam megmenteni a beszélgetést, nehogy már egy meleg társaság eljusson a homofóbiáig. Annál amúgy sincs talán szánalmasabb és utálatosabb, mint amikor valaki a saját fajtáját szidja…

És csak remélni tudom, hogy eljutottak hozzájuk a mondataim. Hogy hát férfiak vagyunk és én jelenleg csak sikítozó és sápitozó kisfiúkat hallok, akik panaszkodnak az óvónéninek, hogy Pistike elvette a játékhajójukat, és hogy ez megtörténhet otthon nekik nem mondta senki. Hogy legyünk mi a változás, legyünk mi azok, akik mintát adnak a nálunk fiatalabbaknak. És persze ideje lenne kinyitni a szemüket: igenis vannak köztünk itthon is évtizedek óta együtt élő meleg és leszbikus párok. Illetve külföldön nem csak a bárokba kellene rohangálni, hanem körbenézni és beszélgetni a helyiekkel, ahol ugyancsak sokan vannak, akik boldogan élnek együtt. Megküzdeni párkapcsolataink létjogosultságáért ez is egy plussz feladat. 

Egy szubkultúra részei, egy kisebbség tagjai vagyunk, ha tudomást veszünk róla, ha nem. Persze arra felé megyünk, hogy ne legyen „nagy ügy” melegnek lenni (sem).

De amíg eljön ez az idő felvállalni a meleg sorsot nem könnyű, ahogy a saját személyes sorsunkat felvállalni sem az.

Cserébe viszont azt kapjuk, ami talán a legfontosabb az életben: az önfeledt boldogságot és szabadságot. És ez tényleg megfizethetetlen.