Kedves Petra,
tudom, hogy úgy írok most neked levelet, hogy még jó sokáig nem tudod elolvasni, hiszen alig pár hete vagy csak köztünk, legtöbbször alszol, eszel és így telnek a mindennapjaid.
Mégis arra gondoltam, hogy írok neked. Nekem is egy hozzád hasonló kisgyereket kellene szorongatnom mostanság, de sajnos erre most nincs lehetőségem, most ezt még nem lehet. Vagy talán sosem. Nem tudom. És ezt a levelet neki, az én Petrámnak kellene írnom, de tudod, az a helyzet, hogy én meleg vagyok. Nehéz ezt így most neked elmagyaráznom, de mivel tudom és érzem, hogy akadémikus lesz belőled, így mégis próbát teszek.
Az emberek többsége olyan, hogy -mint apukád és anyukád- a fiúk a lányokat szeretik, a lányok meg a fiúkat. Viszont van egy pár ember, akinél ez nem így van. Ilyen vagyok én is. Én bár fiú vagyok, a fiúkat szeretem. És vannak olyan lányok, akik lányok, a lányokat szeretik. Nem nagy cucc, csak más bácsik és nénik felfújják ezt az egészet, és azt gondolják, hogy ez így nem jó. Pedig egészen kellemes...tudna lenni, hogy ha nem kavarnánk meg magunk és a másik számára az egész világot, hanem hagynánk olyan egyszerűen az egészet, ahogyan azt megteremtették.
Láttam a képeket rólad, és ha szerencséd lesz, akkor megéred a századfordulót is. És miért is ne lenne szerencséd.
Eddig sok babát láttam, de te vagy a legközelebbi nekem. És nem tudom miért, ahogy a képeidet néztem a monitoron, valahogy megérintett a szépséged, és az, hogy nálad minden most kezdődik el. És elkezdtek kavarogni bennem a gondolatok. Személyesek és a világról alkotott gondolataim...
Visszanéztem erre a pár évtizedre, amit már bejártam, és azt hiszem, hogy nagyon jó élni. Tudod, sok minden és sok mindenki okozott nekem fájdalmat és szomorúságot, mégis nagyudtan mondhatom, hogy nagyon jó élni. Egy csodálatos kaland, és minden azért van, hogy boldog lehess benne. Biztos vagyok abban, - legalábbis, ha a szüleiden múlik- hogy nagyon sokszor boldog leszel. Át akarod majd ölelni a világot, belekiálltani mindenki fülébe, hogy hallja, adni mindenkinek a tiedből...Mert rengetegnek érzed majd, mégsem nehéznek... Ezeket a pillanatokat engedd meg magadnak megélni, átélni, kiélvezni minden pillanatát. Hunyd le ilyenkor a szemeidet és érezd, ahogy átjár a boldogság...és felejts el gondolkodni, felejts el mindent... Ezek a pillanatok lesznek azok, amelyek erőt adnak majd, ha nehezebb napok jönnek...Ezekbe a pillanatokba vágyódik minden ember. Itt érezhetjük meg, hogy mi is a mennyország...
Mert sokszor érzed majd azt, hogy vége mindennek, hogy nincs tovább. Hogy a sebek, melyeket kaptál szétfacsarják a szíved, hogy elárultak, hogy mindent mit éreztél, talán nem is volt...Hogy elhagytak, hogy magányos vagy, hogy a kutyának sem kellesz, hogy nélküled ez az egész világ ugyanúgy forogna, mint most. Hogy nem bírod, mert annyira igazságtalan, hogy ezt neked senki sem mondta, hogy már nincs mit adnod. S talán reggelente már csak megszokásból nyitod ki a szemed, és lakod be a testedet.
Kérlek, ha így érzel majd, akkor menj fel egy hegy csúcsára, és nézz le a mélybe, mint mélységeid fájdalmas gödrére. Aztán nézz végig magadon, és szép lassan emeld fel a kezeid, tárd ki karjaid, és nézz az égre... és mondd el Istennek ki vagy... Nem kell megfogalmaznod semmit, nem kell szépítgetned semmit...Légy őszinte, szókimondó, sírj ha úgy érzed, hogy most sírnod kell...Ne engedd le a karjaid, ne szegd le a fejed...Engedd, hogy könnyeid végigszántsák arcodat, és lemossanak mindent...
Majd, ha elmondtál mindent, engedd, hogy a csend hulljon rá szavaidra...Engedd, hogy megszólaljon Isten. Lehet, hogy nem égi szózatban fog jönni, lehet, hogy csak egy lágy szellőben, ami arcodat simogatja, lehet, hogy dübörgő szívedet csendesíti majd le. S mondd ki az ígéretét lassan ahányszor csak jónak érzed: "Én veled vagyok minden napon a világ végezetéig!" Engedd, hogy elérjenek a szavak...Ízlelgesd őket...És engedd meg magadnak, hogy másként érezz...
Nem leszel többé száműzetésben, ha rájössz, hogy az egész teremtés az otthonod.
Ő Petra
