Drága CSP,
fogalmam sincs, hogy mikor írtam utoljára szerelmes levelet annak,
akit szerettem.
Persze a legjobb és a legstílusosabb az lenne, hogy ha tollal, súlyos,
merített papírra írnám ezeket a sorokat, és a legromantikusabb az
lenne, hogy ha mindezt egy postagalambbal küldeném el neked. De sajnos
erre még várnunk kell...
Erre is várnunk kell...
Mint oly sok mindenre.De a várakozás azt hiszem, hozzánk tartozik, emberségünkhöz. Mikor a Hideghegy c. filmet néztem meg valamikor, emlékszem, hogy azon csodálkoztam, hogy a két főszereplő mennyire tudott várni...akár évekig is...Se egy SMS, se egy telefon, se levél...Csak a várakozás...És végül találkoztak. És az édesebb volt mindennél.
Tényleg azt hiszem, hogy a szerelem az utolsó menedékünk. Olyan hely a világon, egy olyan csodálatos ajándéka Istennek, ahol tényleg szabadok lehetünk. Azok, akik vagyunk. Behozhatjuk mindenünket. Minden fájdalmunkat, minden boldogságunkat, minden titkunkat, minden vágyunkat. Ahol levethetjük az álarcainkat. Minden társadalmi megkötözöttséget, minden különbséget, minden szerepet. Ahol azok lehetünk, akik vagyunk. És olyan ritka pillanatok ezek.
Nekünk ritka pillanatok. Mert valahogy, valamilyen oknál fogva úgy rendeltetett, hogy nekünk ezek a pillanatok fájdalmasan kevesek. Valakinek könnyű, öröktől fogva van, megoldható, csak egy karnyújtásnyira van, és mégis boldogtalanok. Vagy boldogok...Mi nem tartozunk az idő-és lehetőségmilliomosok körébe... Nekünk meg kell szenvedni minden pillanatért. Szívességet kell kérni, lopni az időt, elbújni, összekuporgatni. Amink van. Amink lehet.
Ma miután beszéltünk egy haverom jött el hozzám. Andris, aki 31 éves, és 10 éve él együtt a barátjával Benedekkel. Nem messze laknak tőlem. Kicsit beszélgetni jött, kiönteni a lelkét. Nehéz percek voltak. Soha sem volt ilyen nehéz végighallgatni egy boldogtalanság történetét. Benedek már 58, csalja Aandrist, mindenféle ázsiait szed fel, teljesen beléjük habarodott. És Benedek szerint a 10 év már sok, túl sok....Váltani kellene...Hazugságok, barátok előtti megalázások Andris sorsa... Ritkán van az, hogy dühös leszek. De most dühös lettem. Hogy miért van ez...Hogy miért lehet az, hogy valakinek mindene megvan és még sem tud neki örülni, hogy mindenáron el akarja dobni! Hogy miért nem lehet megbecsülni a boldogságot, az állandóságot, a biztonságot?
Ott ültem Laciéknál, egy finom vacsora után, kezemben egy finom, félédes muskotállyal, a háttérben lágy chillout zene szólt. Előttem ültek a kanapén, fogták egymás kezét, mosolyogtak, és Nizzáról meséltek, ahol nyaraltak. Közben elkezdett zuhogni az eső kint. Egyre erősebben, már szinte patakzott a víz az erkélyükön.Néha-néha kilestem az
erkélyre...Üvöltött a hiányod mellőlem. Ott kellett volna lenned, úgy lett volna igazságos az Élettől, az Istentől. Ha te is ott ülsz és iszod a fenséges borokat, eszed a szétmálló lazacot, a kicsit csípős rákot, az omlós csirkefalatokat, a mézédes paradicsomos, gombás,
parmezános tésztát...Ha mi is összebújva hallgatjuk az ő nizzai történeteiket, majd pajkosan rád nézek, és csak annyit mondok: "Jövőre elviszlek én is oda, jó?". Te pedig mosolyogsz, csillognak a szemeid, és talán boldog vagy...Jó lett volna, hogy ha összebújva tudjuk hallgatni a vihart bent a lakásban. Mindig ez volt a vágyam. Hátulról átkarollak, a fejemet a vállaidra teszem, és hallgatjuk a vihart bentről...néha csacskaságokat sugdosok a füledbe, udvarolok hevesen...te pedig csókkal jutalmazol...
De nem így volt. Eljöttem tőlük, egyedül vágtam neki a viharban a trolinak, részegekkel
hadakoztam hazafelé, itthon kínos csend fogadott.
De boldog vagyok. Mégis. Valahol bent mégis meleg van. Forróság. Az öröm forrósága. A forróság öröme. Pedig azt hittem, teljesen kialudt bennem. Néha, mikor visszautasítottak, éreztem, hogy talán még meg van bennem. De nem voltam benne biztos. Hidegnek, jéghidegnek éreztem magam. Egyedül voltam. Barátok persze szeretnek, támogatnak, sokszor erejükön felül is. De Bery dala, az Ébredj velem, mindig azt dúdoltatta velem, hogy "az új szerelem, ami benned is él valahol...valahol..." És mindig szomorúan nyugtáztam, hogy igen, bennem élhet valahol.
Valahol a kutak mélyén. Valahol legbelül. Olyannyira, hogy még én sem
találom.
És jöttél te. Meg a fényképezőgéped. És maradtál. Pillanatokra, másodpercekre. Pillantásokra, kézfogásokra, elmaradott csókok erejéig. Rámnéztél. Kerestél. Rád néztem. Kerestelek. Sírtam utánad, ha nem láthattalak.
Aztán bekövetkezett a vég. Elmentél. Elnyelt az éjszaka. Az a mindent elfedő, mindent eltakaró éjszaka... És mint egy utas a villamoson, akinek elcsenték a pénztárcáját, olyan
idegesen és meglepetten kerestem magam. A szívem. A lelkem. A gondolataim. A falakat, amelyeket én építettem. A megfontoltságomat. A nyugalmam. A fájdalmaim. A magányom. Semmit sem találtam. Magaddal vitted az összeset. Nem törődtél avval, hogy mit találsz. Elvitted őket. Magaddal. Messzire. Bátran.
Nálam maradt az új szerelem, ami bennem is élt valahol. A szívem helyén találtam. Égetett. Viszketett. Lefoglalt. Betöltött. Mániássá tett.
Ma egy hete, hogy találkoztunk.
Egy hete nem akarom a régi életem.
Egy hete új életet szeretnék.
Egy hete sírok utánad.
Egy hete hiányzol.
Egy hete másként élek.
Egy hete a szívem helyén ott lángol.
Egy hete bevilágítja az életem.
Egy hete csókollak,
Fagyöngyöd
