Szerintem az az egyik nagy bajom, hogy mindennek akkora feneket kerítek, óriási jelentőséget, miközben mindent lehetne olyan végtelenül egyszerűen és magától értetődőnek is látni.

Én valahogy mindig a mérföldkövet, az összegzést vágyom és várom.

Nincs abban semmi különös, hogy valaki betölti a huszadik, harmincadik, negyvenedik vagy ötvenedik életévét. Én mégis valami különöset várok ettől az egésztől, és úgy érzem, valami érkezni is fog lassan.

Skócia régen hívogat, a kis lakatlan szigetek még inkább.

Már régóta hívogat magához. S én megyek, mint aki valami gyógyírt keresne magának, a világnak, mint aki meg akarna tudni valamit magáról, a világról, Istenről. 

Közben végtelenül szerencsésnek is érzem magam, hogy mindezt megtehetem. Persze ettől lelkiismeret-furdalásom van, ami mellett olyan nehéz néha továbbmenni.

De menni kell. Útnak eredni. Hátrahagyni mindent. Ki merni lépni a mindennapok biztonságából, a mókuskerék langymeleg öleléséből, menni, menni, végigcsinálni, gazdagodni, hogy legyen mit megosztani.

Visszamegyek oda, ahol jó volt. Ahol összeért az éggel a föld, ahol a nap az arcomat simogatta...és most már lesz hangom kiabálni, beleüvölteni a világba mindent: az elmúlt éveket, a körülöttem lévő öngyilkosságot és halálokat, az életeket, az örömöket, a fájdalmakat, a magányokat, a rám telepedő indákat, a csukott szobák titkait, a megoldásokat, kicsi és nagy győzelmeimet, bukásaimat...könnyeimet...és odavinni gondolatban másokat is...őértük is kiálltani... 

S megtalálni. Rálelni. Arra a valamire, talán egy kulcsra, ami lezárja a múltat, feltárja a jelent és megnyitja a jövőt.

De hogy mi ez, még magam sem tudom. Remélem az út végére meg fogom tudni. Ha pedig még sem, akkor továbbkeresem.