1.

 Nem olyan régen cigányok költöztek a házunkba. A kifejezetten csendes, nem igazán összetartó lakóközösség hamarosan zajos, és a cigányok ellen összefogó közösség lett. Egyre indulatosabb hangú papírok jelentek meg a faliújságon, ahol egyre indulatosabban jelezték "valakiknek", hogy ne dobálják le a csikket a harmadikról le a közös udvarra, a kuka arra való, hogy oda dobjuk a szemetet és nem a közös udvarra. Teljesen hasztalanul. Tegnap is láttam, hogy ledobták az égő csikket az udvarra. Szép íve volt a narancsosan vöröslő parázsnak a sötétségben.

Kiabálnak egymással beszélgetés helyett, a folyosó végi rácsnál állandóan "lovagok" érkeznek, akik ugyancsak kiabálnak, hogy szerelmesek a lányba, elkeseredettségükben ha úgy hozza az élet, akkor le is kurvázzák, mert biztos mást szeret. Ha még egyszer ilyen lesz, a srácokat beinvitálom kliensnek. Fizetni úgy sem fognak - ahogy látom nagyon szegények-, de legalább helyreáll a csend.

Szóval így éldegélünk mostanság.  

Ma délelőtt a boltból hazaérkezvén már az utca elejéről keserves gyermeksírást hallottam. Egy huszonéves cigány család állt a kapu előtt, a nő kezében még két kisgyerek volt, a nagyobbik, olyan hatévesféle kisfiú zokogott, hogy a nagymamájával szeretne maradni. A nagymama törölgette a könnyeit a kisfiúnak, és ígért neki fűt-fát, hogy csak hagyja abba. "Jó, akkor este átmegyek és nálatok alszom, jó?"

Az apuka és az anyuka leforrázva, teljesen tanácstalanul, ledermedve nézte az egészet és nem tudtak mit csinálni. 

Aztán a nagymama azt mondta a kisfiúnak: "Tényleg itt akarsz maradni?". A kisfiú bőszen bólogatott. "Jól van, akkor, gyere!" A nagymama ekkor kinyitotta az ajtót, gyorsan belépett az ajtón és a kisfiú előtt bevágta az ajtót. Mindannyian láttunk már szupermarketek padlóján fetrengő és torka szakadtából őrjöngő gyereket...A kisfiú sírása ennél ezerszer fájdalmasabb volt. Ez nem a hiszti, hanem a fájdalom üvöltése volt..."Mama, ne hagyj itt! Mama, nyisd ki az ajtót!" És csapkodta az ajtót...

A nagymama rádőlt az ajtóra és dermedten várt. "Ennek így kell lennie..."- gondolta talán magában. A kisfiú üvöltése aztán egyre távolodott. A nagymama lassan és tétován résnyire kinyitotta az ajtót, és kilesett.

2.

Mikor megszülettem, az anyai nagymamámékhoz vittek haza, ott laktam életem első három évében. Ma ezt a szobát kamrának használják. Amikor megépült a házunk, és sikerült beköltöznünk, az első este, ahogy a lépcsőn ültem megkérdezte anyám: "Na, hogy tetszik?". Én csak annyit feleltem, hogy: "Szép, nagyon, de mikor megyünk már haza?"

Emlékszem, hogy az anyai nagypapám festette le vajszínűre az ajtókat. Talán péntek volt, és melegen sütött a nap. Elkéretőztem anyámtól, aki elengedett hozzájuk. A nagypapámmal kézen fogva mentem haza a kora délutáni hőségben. Igen, oda. Haza.