A mai nap egy kicsit megint sok volt.

Várom vissza azokat a napokat, amikor tényleg tudtam dolgozni a dolgaimon, tudtam írni, élni, lélegezni, gondolkodni. Ennek ma már csak emlékei vannak...

Fáradtan, és elcsigázottan érek haza az üres lakásba, ahol maximum saját magamat ölelhetem át. Hideg van idebent. Ma különösen.

Már négy napja butaságokat álmodom, egyik lehetetlenebb, mint a másik, közben a főbb munkámban is ma egy nagyon furcsa nap volt, és a tanítás is elég reménytelennek látszott...

Széthullott családok, szülői hivatásukban megbukott felnőttek, kapaszkodó fiatalok...És én, aki próbálna valamit tanítani nekik...ami teljesen feleslegesnek tűnik.

Közben nem vettek fel egy pszchodráma csoportba, erre felhivtam egy haveromat, aki persze rátapintott a lényegre: mit tudok azokkal a helyzetekkel kezdeni, amikor azt mondják nekem, hogy köszöni, de nem kellek...

Rátapintott Tamás erre az egészre és persze kurvára fáj, hogy ez van.

Hogy nem kellek senkinek. (Vasárnap randiztam egy nagyon ígéretes sráccal, őt meglátjuk...)

És valahogy az elmúlt évek egyik visszatérő koreográfiája volt, hogy nem kellettem. Erre persze Andi azt mondaná, hogy trauma-ismétlő vagyok, és biztos igaza is van.

Különöző okokra kenték, hogy miért nem kellek...A legnevetségesebbtől (oroszlán a horoszkópom, vagy, mert szemüveges vagyok), odáig, hogy nem tudok várni, vagy, hogy félelmetes vagyok, esetleg túl jó vagyok...

Még várom, hogy ez a vasárnapi kifussa magát, aztán meglátjuk.

Ha bejön, akkor nagyon boldog leszek, ha nem, akkor nem keresek tovább. Maradok így, ahogy vagyok, az irigykedésben úgyis már van tapasztalatom.