Kedves Ágnesem,

kérted, hogy írjak valamit neked is, írjak a szerelemről...

Sajnos a szerelemben- noha még egy könyvet is írtam róla- tapasztaltnak kellene lennem, de mint tudod, és ahogy olvashattad itt, igencsak szegényes tudással rendelkezem, hiszen akkor már rég boldog lennék valaki oldalán, de sajnos ez nincs igy...Ma is, sőt az egész hétvégén szinte ki sem mozdultam itthonról, alig beszéltem pár emberrel...

Én már csak álmaimban élem újra a szerelmet. Mozdulatok, pillanatok jönnek fel álmaimban, tűzzel teli szemek, mosolyok, vállamba fúródó arcok, érintések...Hetek óta már csak a múltamból élek, és barátaim jelenében. Körülbelül mindenki szerelmes.

Aki mostanában felém jön, örülök neki, drukkolok neki, de lelkem mélyén már nem hiszek abban, hogy lesz belőle valami... S tőlem kérsz jótanácsot?

De ha már így esett, elmesélek neked egy történetet, ami vagy 7 éve történt meg velem.

Külföldön voltam ösztöndíjon, és ahogy beléptem a tanterembe, a második másodperc után megakadt a szemem rajta. Ő is felnézett, és rám mosolygott.

"Szépek a szemeid"- tanítottam meg neki egy francia étteremben, ahová az első nap után elvitt. Ragyogtak a szemei, és az én szemeim is. Szerettük egymás testének a melegét. 

Teltek-múltak a napok, s a lopott csókok száma egyre több lett...Szeretett velem lenni. Az egyik szombaton, az amerikai párok kedvenc időtöltését a közös grillezést válaszottuk. Halat sütöttünk, és csirkét, és zöldségeket. Annyira előttem van, hogy megcsókolt, kiment fát hasogatni, én pedig a konyhában pucoltam a zöldségeket és az ablakból figyeltem a mozgását.

És akkor egy különös dolog történt. Feltörtek gyermekkorom emlékei, amint egy földrajzórán San Franciscot a világ végének neveztem, meg a sok csalódás, a Jay-jel töltött napok, ahogy felkiáltott, mikor belém élvezett, hogy nincs tovább világ, hogy ez milyen jó itt, hogy mindenem megvan, hogy szeretek, hogy szeretnek, hogy minden olyan szép, olyan törékeny, mégis tökéletes...

Letettem a kést, és azt gondoltam, hogy igen, ez az...Ez az, amire mindig is vágytam...De több volt ennél, több volt ez egy jó érzésnél...Kitört belőlem, hogy igen, vele le tudnám élni az életem...22 éves voltam...

De nem mertem bevállalni, hogy ott maradjak...Sírtunk a kocsiban, mikor el kellett jönnöm... Aztán még egyszer visszamentem, de akkor már nem akart velem találkozni... Évekbe telt, míg ki tudtam heverni.

Akkor tanultam meg, hogy a szerelemhez nagyon sok bátorság kell, nagyon sok vakmerőség, amit nem lehet megspórolni... 

De az, hogy elég bátrak és vakmerőek legyünk szabadnak is kell tudunk lenni. Meg kell tanulnunk egyedül lenni, és meg kell tanulnunk elengedni érzéseinket, fájdalmainkat, örömeinket.

Volt egy fickó, Gamálielnek hívták, vagy 2000 éve élt, kora egyik leghíresebb zsidó tudósa volt. Ő egyszer azt mondta Pál apostolékra mutatva a zsidó Nagytanácsnak, hogy ha Istentől van (a bátorságuk, a bölcsességük), akkor úgysem tudtok ellene mit csinálni, ha pedig embertől van, akkor magától megszűnik.

Így van ez a szerelemmel is. Ha emberi logikán, játszmákon, stratégiázáson múlik, akkor az magától megszűnik. De ha egymásnak vagytok teremtve, akkor jöhet bárki és bármi, távolság, ármány, csábítás, unalom, közöny, csalódottság, megerősödve jöttök ki belőle...

Persze addig sok sérülést kell elszenvedni... De ha a megfelelővel vagy, meg fogod érezni, hogy felfedheted előtte sebeidet...S talán mire felfeded őket, már nem is találod őket, mert begyógyultak...

Ez egy út. Én sem tudok rajta még járni igazán.

De azt kívánom neked, hogy merd átélni, merd megérezni...

Na jó, ezt kívánom magamnak is...:)

Jay, mostanában...