Meglátogattam Tibort.

Mindene fáj, kiváltképp a tüdeje. Minden lélegzetvétel fájdalmas neki. Öt daganatot szedtek ki a tüdejéből.

Azt mondta, fél, hogy a műtét nem fog sikerülni és meghal. Nagyon kockázatos volt a műtétje. "Mi lesz, ha meghalok?"- kérdezte. Legyintettem rá először, aztán belegondoltam. Tényleg, mi lesz, ha egy fiatal, életerős férfi meghal?

Egy baráttal kevesebb lesz és valami biztosan kiveszik majd a világból...Nem tudom, hogy mi. Ebbe még belegondolni sem merek.

Mikor ma kijöttem a kórházból, azon gondolkodtam, hogy mi adhat erőt egy nem hívő srácnak, ha a halállal kell szembenéznie?

Hinni ma már nem azért hiszük, mert félünk a haláltól...De a hit, az Istennel való kapcsolat igenis tud erőt adni...Ha Isten velünk, kicsoda ellenünk?

Nála ez az opció nem létezik. Mivel nyugtatja magát?

Egy mozzanatra mindig emlékszem majd. Mikor teológusként nagyon kibasztak velem, akkor úgy éreztem, hogy az egésznek semmi értelme sincs. S talán Isten sem létezik. És az egész lelkészesdi, egyházasdi, hitesdi voltaképpen egy nagy átbaszás. Leszedtem minden keresztet a falról, minden teológiai könyvet félredobtam, és kijelentettem, hogy mától önállóan élem az életem.

És akkor megtorpantam. Olyan volt, mintha egy feneketlen mély szakadék szélén lennék, és az utolsó pillanatban, mielőtt még a lábam elhagyná a biztos talajt, mielőtt még végérvényesen beleugranék...visszahőköltem. 10 percig tudtam Isten létezése nélkül lenni.

Visszafordultam. És hajnalig küzdöttem vele...