Idén volt 10 éve, hogy belecsöppentem a meleg médiába és immár egy évtizede írok cikkeket magyar meleg lapokba. Sokan megkérdezték már, hogy mi a legnehezebb ebben az egészben. Azt hiszem pont ez: itt ülök november közepén a laptopom előtt egy ködös, sötét, párás vasárnap este és próbálok egy karácsonyi - újévi cikket írni. Mert a lapzárta (és a főszerkesztő asszony) fenyeget, a nyomda nem cicózik, és közeleg a december eleje, amikor kikerül mindenhova ez a szám és több lapszám már nem jelenik meg az idén.

Ilyenkor kellene karácsonyi és szilveszteri hangulatba hoznom magam, de ez idén is kevéssé megy, pedig már mindent megpróbáltam. Volt karácsonyi dalok hallgatása a Youtube-on, elővettem a karácsonyi díszeket, hogy megvannak-e még, karácsonyi ajándékokon gondolkodtam, de csak odáig tudtam eljutni, hogy idén ha törik, ha szakad, adventben el kell jutnom Bécsbe.

„Boldog karácsonyt!” volt azon a kis üdvözlőkártyán, amit a karácsonyi díszek mellett találtam. Chris barátom küldte Angliából akkor még éppen friss melegházasként.

S ahogy kimondtam magamnak: „Boldog karácsonyt!”, annyira snassz volt. Kiüresedett, értéktelen mondat, amit karácsony körül csak úgy szórunk szerteszét boldog- boldogtalannak.

Pedig ünnepelni jó dolog, minden más híreszteléssel szemben. Emberségünk része, ami megőriz minket és táplálja azt a hitet, hogy jó emberként élni ezen a világon.

Az ünneplés ritmust ad a mindennapoknak, kinyitja a kis beszűkült életünket, segít befogadni az élet teljességét. Segít megélni a pillanatot, akár különböző módokon kifejezni magunkat, ahogy eddig tettük, ráébredni arra, hogy mennyien vannak körülöttünk, vagy hogy mennyire kevesen.

Ehhez persze az kell, hogy ráébredjünk arra, valójában mennyi mindenünk van! És nem elbújni amögé, hogy minden viszonyítás kérdése. Mert mindig itt rontjuk el. Pontosan ez az, ami megakadályoz minket abban, hogy valóban megéljük, amit egy ünnep adhat: hogy meg tanuljunk örülni annak, amink van!

Mi lenne, ha így ünnepelnénk meg a karácsonyt? Mi lenne, ha év végén – bár utálom, hogy kényszerítenek rá, de – úgy készítenénk számvetést, hogy mi az, amit jól csináltunk? Mi az, amit már elértünk? S hogy mit tanultunk, hogy mennyivel gazdagodott az életünk? Hogy mikor volt az, mikor rátaláltunk a saját hangunkra és élveztük azt, hogy alkotunk, hogy teremtünk dolgokat magunk körül? Mikor voltunk magabiztosak? Mikor élveztük az intimitást, a másik működésének „megtanulását”? Mikor élveztük az életet, mikor adtunk teret magunknak, hogy kifejezzük magunkat, érzéseinket? Mikor éreztük azt, hogy kapcsolatban vagyunk önmagunkkal, belső erőnkkel, hogy a helyünkön vagyunk, éppen akkor és ott, ahol kell? Mikor tudtunk ráhangolódni a másikra, együtt érezni a másikkal és valóban elfogadni őt? Mikor éreztük, hogy egy nagy egész részei vagyunk a magunk teljességében? Mikor éreztük azt, hogy amit csinálunk az jó önmagunk számára, mások számára, a világ számára? Mikor éreztük, hogy elég csak elég jónak lenni és nem kell tökéletesnek lennünk?

Sokszor azt érzem, hogy a világ szörnyűségei mellett a legnagyobb szörnyűség mégis az, amikor mi magunk akarjuk megfosztani saját magunkat a világ befogadásától, az élet lüktetésétől. Bezárjuk magunkat az önmagunk által kreált rögeszmék, elhatározások, elképzelések kalitkájába, szavakon lovagolunk, és azt várjuk, hogy valaki majd úgy lép be az életünkbe, ahogy mi azt elterveztük nagy lila felhőkön limonádét szürcsölgetve, és pont azt mondja, amit mi kigondoltunk.

Így szépen lassan elmegy mellettünk a világ és az élet, elrohannak az évek és keserűen azt kell majd mondanunk, hogy nem éltünk és nem szerettünk senkit sem igazán.

Élnünk kellene végre már egy kicsit! És örülni minden szabad mozdulatnak és mindennek, amink már van. Ahogy a svéd közmondás tartja: akik igazán énekelni akarnak, azok mindig találnak egy dalt. 

2012-ben lesz Megasztár 6, Csillag születik és X- faktor is…

Boldog karácsonyt és dalokkal teli új évet!