Egy kedves barátom, Jim mondta egyszer egyik előadása végén, hogy a szabadságot soha sem ajándékként adják oda, hanem a szabadságot mindig ki kell harcolni. Itt a 21. század második évtizedében ezt a harcot szerencsére nem barikádokon és fegyverekkel kell megküzdeni, sokkal inkább a félelmeinkkel és gyávaságaink ellenében a mindennapokban. Van belőlük elég.
Az elmúlt évek egyik legnagyobb tanulsága, hogy az LMBT-közösségen belüli összefogás és együttműködés nélkül nem jutunk egyről a kettőre. Sokkal kidolgozottabb, sokkal megfontoltabb és sokkal szervezett és világosabb stratégiákra és az ehhez kapcsolódó célok kijelölésére van szükség. Kicsi, de határozott és fontos lépéseket kell tennünk a társadalom nyitottabbá tétele felé. Félreértés ne essék: igen, félre kell tennünk személyes negatív véleményeinket, esetleges vélt vagy valós sértettségeinket egymással szemben. Itt a legfőbb ideje. Ezt megspórolni sehogy sem lehet.
Legyen világos, hogy ha megvernek egy meleg/leszbikus/biszexuális/transznemű embert vagy bármilyen más kisebbséghez tartozót az utcán, csak azért mert olyan, amilyen, akkor mindannyiunkat megverték, mindannyian áldozatok vagyunk. Ha elfordítjuk a fejünket, mondván, hogy nem velünk történt, jobb ebbe nem belekeveredni, akkor elveszítjük azt az utolsó esélyt is, hogy bármi változzon ebben az országban. Ugyanis evvel csendben támogattuk az elkövetőt. Sőt, megengedtük neki, hogy úgy érezze, az erőszak elfogadható magatartás egy demokratikus társadalomban.
A gyűlölet és azt ezt tápláló félelem mindig (látszólag) összehozza az embereket. Közösen gyűlölködni mindig könnyebb. Nekünk a nehezebb út, a kitartás, a bátorság és az együttműködés útja jutott. Ideje lenne mindezt végre felvállalnunk és e szerint végeznünk a dolgainkat.
Jó lenne ráébrednünk arra is, hogy komoly szövetségeseink lehetnek az elfogadó és bennünket támogató heteroszexuálisok is, akikkel ugyancsak sokkal komolyabb összefogásra és együttműködésre kell törekedni a jövőben.
Különösen az elmúlt hetek, hónapok cigányellenes, rasszista történéseinek tükrében még inkább el kell gondolkodnunk az LMBT-mozgalom jelentőségén. Mostanra még világosabb kell, hogy legyen számunkra: a magyar LMBT- mozgalomnak nem szabad, hogy csak és kizárólag az LMBT-jogegyenlőségéért küzdjön. Sokkal több és fontosabb a feladatunk ma. A magyar LMBT-mozgalomnak egy elfogadó és befogadó társadalom képét kell felmutatnia! Mind jobban át kell, hogy hassuk a társadalmat, mind jobban kell hallatnunk a hangunkat a saját kis világunkban és a közéletben! Sokat és még többet kellene kérdeznünk a társadalmat (sohasem provokálni, hanem határozottan kérdezni). Éppen a mi feladatunk lenne az, hogy saját jogfosztott állapotunknál fogva felhívjuk a figyelmet más társadalmi csoportok jogfosztottságára és bizonyos társadalmi kérdések megvitatásának hiányára. A mi dolgunk lenne az, hogy bizonyos sürgős és égető társadalmi kérdések kibeszélésének és az ezekre adott válaszok kimunkálóinak határozott, erős és elkötelezett pártfogói legyünk!
Ma LMBT-jogegyenlőségről önmagában beszélni minimum butaság és szűklátókörűség. Az angol pride szót lehet kevélységnek is fordítani. Ha így viselkednénk a többségi társadalommal, az a rosszabbik út lenne. Így tehát amikor felvonulunk, akkor nem csak magunkért és alkotmányos jogainkért vonulunk fel, hanem minden olyan magyar állampolgárért is, akit bármilyen kirekesztés, hátrány ér vagy ért bármilyen jellemzőjénél vagy tulajdonsága miatt.
Ma nem csak nekünk, LMBT-embereknek van szükségük az államra, hogy egyenlő jogaink legyenek, hanem az államnak, demokráciánknak is szüksége van az LMBT-emberekre, hogy ne felejtse el mi is a dolga, és mit kell még elvégeznie, kiket kell még el-és befogadnia, hogy a jog asztalánál mindenki egyformán foglalhasson helyet.
Van egy „tuti” kérdésem az első randira: „Ha lenne most nálam egy tabletta, ami azonnal heteroszexuálissá tesz, akkor bevennéd?”. Eddigi választásaimra az volt a jellemző, hogy a legtöbbször azt mondták, hogy bevennék. Mert teher nekik melegnek lenni, teher nekik ez az egész.
Sokáig én is ugyanezt válaszoltam magamban, mert persze alig kérdeztek vissza. Ma már nem venném be ezt a tablettát. Hogy miért nem? Mert az elmúlt évek során sikerült megtapasztalnom, hogy a felvállalt és megélt melegség ad egy teljesen új nézőpontot, egy másik látásmódot, világlátást. Teljesebben és teljesebbnek látom a világot, ami mindig megment attól, hogy a világot feketének vagy fehérnek lássam, és ami megtanított arra, hogy önmagam legyek, képviselni mindazt, ami vagyok és aki vagyok. Vállalva a kudarcaimat, hibáimat, és megengedni magamnak megélni a sikereimet, örömeimet, elfogadva, hogy minden én vagyok és minden rólam szól…
És ez nem könnyű. Látom hétről hétre azt az embert, aki nem merte mindezt vállalni és inkább megházasodott, gyerekei lettek, a példás családapa szerepét játssza, közben pedig engem hívogat és írogat, rágja a küszöbömet, hogy csak egy kicsit intézzem el, de úgy jó alaposan. Mióta megmondtam neki, hogy ebben én magamat csak egy szükségmegoldásnak érzem, egy jól bejáratott vágykielégítő eszköznek és semmi másnak, azóta tudom, hogy keresi azt, akit kitarthat, eltarthat a családja mellett és aki mindig készen áll, ha ő úgy gondolja.
Sokkal könnyebb az élete, egy-két csettintésre mindazt elérte, amit én sosem fogok ebben a társadalomban, mert meleg vagyok. Nehéz evvel szembesülni. Aztán megnyugtatom magam: nem tud igazán soha önmaga lenni, s talán maradéktalanul soha nem is lesz boldog.
Nekem pedig marad mindaz, amit elértem. A magam erejéből és megszerzett tudásából, mindenféle hátszél, támogatás és kiváltság nélkül. Nem tudom, hogy sok dolgot elértem-e már. Nyilván viszonyítás kérdése. De én értem el. Mindegyiket. A remény és a lehetőség, hogy egyszer maradéktalanul boldog leszek valakivel pedig az enyém marad. S talán ez értékesebb minden állásnál és pénznél.
Az utóbbi évek egyik pozitív jele, hogy elkezdtünk abból a szellemi és lelki gettóból kitörni szép lassan, amibe évtizedekig a társadalom zárt be minket, és amiről az utóbbi évekig mi magunk is elhittük, hogy jó, mert ezt érdemeljük, mert ott a helyünk. Mint a mesebeli állatkerti oroszlán, aki egy ketrecben nőtt fel, s mikor lereszelték a rácsokat, még sokáig úgy járt-kelt a ketrec területén, mintha léteznének rácsok. De valójában csak a fejében léteztek.
A szellemi és lelki gettó akkor van, ha elhisszük magunkról, hogy melegnek lenni voltaképpen a természet egy furcsa fintora, valami hiba, amivel együtt kell élni. És önmagunkat zárjuk be újra és újra ebbe a szellemi és lelki gettóba, ha lemondunk a mi másmilyen világlátásunkról, ha rejtegetjük, mert nem akarjuk vagy nem merjük elfogadni, hogy ez igenis értékes és gazdagíthatjuk vele a világot. Ha pedig mi magunkat zárjuk be egy ilyen gettóba, akkor oda már csak őröket kell állítania a fogvatartónak, nehogy valamelyikünk végül meggondolja magát.
Életünk lelki és szellemi gettóiból kitörni egyszeri döntés kérdése és naponkénti harc és küzdelem. Azt hiszem, eljött az ideje annak, hogy végre felfedezzük magunkban a bátorságot és az erőt a kitartáshoz, hiszen minden jel arra mutat, hogy az idő nekünk dolgozik és hamarabb eljön mindaz amit szeretnénk, mint azt gondolnánk.
Ezt a naponkénti harcot egyedül nem tudjuk megvívni, egyedül nem tudunk győzelmet aratni. Egyedül nem fog menni. Ehhez közösség kell és a közösség megtartó, elfogadó és bátorító közege. Nem kell mindenkit szeretni, ez lehetetlen is volna. De elfogadni, tisztelni a másik embert és együttműködni a másikkal kötelező, ha már erről szónokolunk úton-útfélen. Elvárjuk, hogy a másik elfogadjon és tiszteljen minket, csak mi már nem vagyunk erre hajlandóak? Hiteles lehet ez?
S ha már közösség: a 16. LMBT- fesztivál évében ideje lenne komolyan vennünk, hogy befektetett idő, energia és önkéntesség nélkül nem fog megváltozni semmi sem ebben a társadalomban, ahogy a többi országban sem változott meg soha. (Ha meg is változik, az csak rövid idejű lehet, mert nincs mögötte társadalmi támogatás.)
Lengethetjük zászlóinkat, sőt egészen Bécsig is felvonulhatunk és bíztathatunk minden felvállalás előtt álló meleget/leszbikus/biszexuális/transznemű embert, hogy vállalja fel magát, „bújjon elő”, legyen végre önmaga, csak éppen nem gondolkodunk el azon, hogy miért is tenné meg ezt. Hiszen hova hívjuk? Ha felvállalja magát és mondjuk melegként kezdi el élni az életét, lesz olyan közösség, ahol szívesen látják ismerkedni, beszélgetni, művelődni- élni? És lesznek ott olyanok- például én vagy te, kedves Olvasó-, akik minden fanyalgás, önérzeteskedés, sznoboskodás, lenézés nélkül megkérdezik tőle, hogy ki ő és honnan jött?
Harvey Milk 1978-ban azt mondta egyik legismertebb beszédében: „Remény nélkül nem csak a melegek, hanem feketék, ázsiaiak, fogyatékkal élők, idősek és minden amerikai is feladja. Én tudom, hogy nem lehet a reményre építeni, de remény nélkül nem érdemes élni. És neked, neked és neked kell reményt adni.”
Remény nélkül tényleg nem érdemes élni. Reménykedni abban, hogy Magyarországból egyszer, valamikor, talán a mi időnkben még egy normális, elfogadó és befogadó ország lesz, és legyen bárki és bármilyen úgy élheti majd szabadon az életét, ahogy akarja.
Ez most még –stílusosan fogalmazva- egy rózsaszín köd, egy álom.
Míg ez meg nem valósul van feladatunk: reményt adni a másik embernek.
Képesek vagyunk rá. És van reményünk. Ott él bennünk, lelkünk legmélyén. Ideje lenne rátalálnunk. Sokaknak van rá szüksége.
