Már megint menekülök, Uram, már megint menekülök...Érzem, hogy még mindig ugyanazok üldöznek...ha megszegem a Törvényt...amit ők állítottak fel..ha ki akarok lépni a fényre...

Jogom van kilépni a fényre, emberi módon élni...élni...és nem megalázkodni, kuncsorogni, könyörögni, újra és újra segítséget kérni...Cipelni már terhesen mindazt, amit adni tudnék, ami bennem van, de kiönteni félek... mert tudom, hogy valami értékeset hordozok, Uram...amit néha még magam sem érzek, magam sem látok, hogy micsoda, néha kételkedem is abban, hogy van-e...ilyenkor nincs más, mint hinni abban, hogy Te mondtad... 

Ha fel akarok állni, mindig visszarántják a nyakörvet és a stigma is égni kezd a testemen...És újra a régi játszma...Tagadok, tagadok...esküdözök égre-földre...megtagadom magam...az érzéseimet, mindazt, ami vagyok...hogy még lehessek...árnyként...lehessek..."Nem, nem láttam soha azt az embert"... Nem, nem, nem vagyok...és csak reménykedem abban, hogy nem hallotta senki...

Noé fia vagyok...akinek hinnie kell az apjának, aki azt mondta, hogy jön a vízözön és el fog pusztulni minden és mindenki, csak mi nem, akik a bárkában vagyunk...És látom, hogy jön az özönvíz...és a hullámok verdesik a hajó oldalát, a hajó meg recseg-ropog...talán, ki sem bírja...csak az ígéret maradt...

A sareptai özvegyasszony vagyok...Azt mondtam a fiamnak, hogy még van egy kis liszt meg olaj, elmegyek, szedegetek fát, csinálok tüzet, megsütöm, aztán várjuk a halálunkat...Lemondtam már mindenről...Elhagytak az isteneim...Megbuktam, mint anya, aki nem tud enni adni a gyerekének..És erre jön valaki, aki Izráel Istenéről beszél, meg, hogy lesz liszt, csak a megmaradtból készítettet adjam oda ennek a jött-mentnek... Már minden mindegy...Nem maradt más, mint ennek a zsidónak a szava...

Uram, meddig tart még ez...Meddig kell még menekülnöm, hogy átadhassam amit rám bíztál...Elfáradtam, Uram...belefáradtam, hogy tengődöm...hogy próbálok felmutatni magamnak dolgokat...hogy élek...hogy van értelme a küzdelmemnek...

Jézus vagyok...a Jordán folyójához közel...Mennék Keresztelő János felé, de visszahúznak...Fogják a lábam, húzzák vissza a kezem....Hogy miért engem hívtál el...Hogy miért pont én lettem a kiválasztott...Hogy nem fogok kitartani...Hogy feladom....Hogy ez csak prédikál, de maga már nem tudja megtenni mindazt, amiről beszél...hogy nem tudja megélni...Csakugyan azt mondta az Isten?... Csakugyan elhívott téged?... Van ennek értelme?...Van annak értelme, amit csinálsz?...Biztos, hogy nem öncsalás azt mondani, hogy a gyülekezeted az egész világ?... Mennék, de ők nem engednek...Erősek...hangosak...Megfeszítem izmaim...legyőzlek benneteket...de túl sokan vannak...Sírni kezdek...Próbálom kihúzni a lábaimat, kezeimet tőlük...Haragszom...a Világra...magamra...Istenre...egyedül kell megtennem...És meghallom Keresztelő János énekét... Nem tudom mit énekel...jön felém...Elindul bennem az erő...Érzem, ahogy gyűlik...minden tagomban...és felkiálltok...és a kiálltásban benne van minden...kitör belőlem az erő...Nem tudnak már fogni...Kiszabadulok...Sírva rogyok Keresztelő János elé.

Egészen finom a tapintása Jánosnak...Felemel...Rátámaszkodom a vállára is így megyünk...az Istenhez...Te vagy az én Fiam, akiben gyönyörködöm...

Nem értem...Lehet a harc, a küzdelem szép?...Lehet a sodródásom szép?...Te vagy az én Fiam, akiben gyönyörködöm...Te vagy az én Fiam, akiben gyönyörködöm...Lehetnek a kétségeim szépek....?Te vagy az én Fiam, akiben gyönyörködöm...Te vagy az én Fiam, akiben gyönyörködöm...Lehetnek a kétségeim szépek...Te vagy az én Fiam, akiben gyönyörködöm...Te vagy az én Fiam, akiben gyönyörködöm...Te vagy az én Fiam, akiben gyönyörködöm...