"...vagy elmész és elmész...

vagy elmész és maradsz...

vagy maradsz és elmész...

mikor elmész...mehetek VELED?"

(Fiúk a klubból, Brian Justinnak)

Ez a poszt már több, mint egy hónapja készül.

Most jutottak el az események odáig, hogy van miről beszámolni, tanulságokat levonni, kérdéseket feltenni és aztán továbbmenni.

Az események alakulása mellett azért késett ez a poszt ennyit, mert kerestem a saját hangomat, kerestem azt a stílust, amiben leginkább benne vagyok, ami leginkább belülről fakad...

Legyen ez a poszt rideg beszámoló arról mi is történt? Vagy éppen siránkozzak? Temessem magam? Legyek Dareiosz és ostorozzam meg világom képzeletbeli tengerét, vagy a sorsot, a társadalmi fityfenénket, vagy bármi más képzeletbeli izét, ami jó nagy és szinte megváltoztathatatlan? Vagy éppen röhögjek magamon, hogy én barom, mennyire akartam és mégis hat szék közé estem? Nem tudom. Talán most is az lenne a legjobb, hogy ha ez a poszt minden rendezőelv nélkül születne meg.

Kezdjük ott, hogy tele voltam teljesen ellentétes érzésekkel, miközben a világ dolgai, az életem, munkám mindennapjai szépen és észrevehetetlenül folytak ki az ujjaim közül. Telt-múlt az idő, rengeteg dolog elindult, és a belső megmozdulásaim figyelésére, önmagamra alig maradt időm.

Pedig persze, mint mindig továbbra is nagyon magányos voltam. Borzasztóan drámainak éreztem volna egy társért imádkozni, pedig minden szingli hívőnek előbb-utóbb ezt ajánlom, és nagyon sok eredményről is beszámolhatok.

Csak hát megint a saját életem... Egyszerűen nevetségesnek éreztem magam Isten előtt evvel az egész kéréssel. Hiszen nem vagyok kész, nem fogytam eleget, még mindig nem kezdtem el a kondit, gondoltam magamban. Aztán egyik kedvenc írómtól Richard Rohrtól olvastam egy könyvet, amelyben arról ír, hogy az egy közösségben lévő emberek sokszor bizonytalanok, átlépjenek-e közösségük falán és a világban éljenek. Félnek, hogy még nem készek, hogy még nem "tökéletesek". Aztán sosem lépnek ki belőle. Pedig a világ -írja Rohr- arra vár, hogy abból profitáljon, amit már megszereztél. Mert mindig lesz valami, amire rá lehet fogni, hogy nem vagy kész... Nem is beszélve az egyénekről...

A teljes csőd egy társasházi közgyűlésen ért november végén, ahol megláttam egy kedves srácot, aki az egyik közös képviselőnek volt a munkatársa. A közös képviselő nagyon elfogadónak bizonyult, csak dicsérni tudta a kollegáját, némi mosoly kíséretében, amikor a srácra tereltem a szót. Bejelöltem iwiw-en, és egy csomó dolgot megtudtam róla onnan. Amolyan tipikus falusi parasztgyerek, első generációs értelmiségi. Még egyszer találkoztunk, ahol nagyon tartózkodó volt, rám se hederített. A közös képviselő csak annyit mondott, hogy kicsit gyors vagyok...(Pedig tudhattam volna, hogy 90%, hogy hetero...)

Magamra vettem az egészet, és valahogy szívem legmélyéről jött fel az ima...Hogy egyedül vagyok, hogy a lelkem mélyén tudom, hogy vár valaki, de közben minden azt harsongja, és bennem is, hogy te egyedül fogsz élni... Így aludtam el.

A következő napok azonban minden agykapacitásomat lefoglalták. Nem csak a munkában kellett helyt állnom, hanem menedzselnem kellett kis, de egyre növekvő kapacitást igénylő magánéletemet is.

Mert csőstül jöttek a pasik az internetről. Mindenki engem akart, dicsért, hogy én milyen fantasztikus, érdekes, ígéretes, stb. vagyok...

Én pedig arra gondoltam, hogy itt az ideje, hogy egy castingot szervezzek. Azaz több vas tűzben tartásával bebiztosítsam magamnak, hogy valaki- a győztes- majd elnyerheti kezemet...Éljen! Vége a magányos karácsonyoknak, és én is a párkapcsolatban élők érzelmi biztonságával szemlélhetem a világot, és akik még küzdenek! Vége a végeláthatatlanul üres önkielégítéseknek, a sokszor bepunnyadt estéknek!

Egy dolog biztosnak tűnt számomra: most az egyszer még inkább hallgatok a szívemre, figyelem magam, ki tud mindennél jobban elbűvölni, lázba hozni, kivel érzem jól magam...és az fog majd dönteni.

A bajok persze már itt kezdődtek. A Példabeszédek Könyvében van talán ez a mondat: "a szív csalárdabb mindennél..." Vagyis becsapható, könnyen befolyásolható, átejthető, manipulálható. És igazából ettől féltem igazán: hogy átvernek. Hogy az elején majd mindenki elhalmoz, én naivan elhiszem, aztán majd rendesen ejtenek. Ettől féltem csak igazán, az, hogy versenytárgyalás lesz, hogy egyszerre több emberrel randizom, már semmilyen etikai problémát nem okozott. Ne legyünk naivak, mindenki ezt csinálja... Különben sem fogadtunk senkinek sem örök hűséget! Persze- gondoltam én-, hamarosan majd lezárjuk a castingot, kiválasszuk a delikvenset és aztán majd csak rá koncentrálok...

Ekkor még nem vettem számításba azt, hogy ezt más is így teszi, de kicsit másként gondolja...

Először érkezett az Enzimek királya, akivel való találkozásaimról az Advent Bécsben c. posztban olvashatsz. Találkozásaink mögött érzéseink és a másik érzéseinek teljes félreértése állt. Agnusdei kijózanító beszélgetése után kicsit tisztábban láttam. Kellett is, másnap személyesen találkoztunk.

Emlékszem, egyszer voltam egy olyan randin, ahol a kedves delikvens elsírta magát. Körbenéztem a kávézóban, és persze megállapítottam, hogy ez is csak velem fordulhat elő, ez az én formám yeah,yeah,yeah...

Szegényke ott sírt, majd zokogott előttem a kávézóban, hogy az a szemét elhagyta...Persze megbeszéltük, hogy a mi kis találkozásunk ugyebár eredeti értelmét tekintve célját vesztette, mert még nem készült fel...Így beszélgettünk, majd leléptem. Hónapokkal később találkoztunk, és akkor köszönte meg, hogy akkor és ott vele voltam. Hogy mennyire sokat segítettem neki! Ekkor jutott eszembe drága Albert Györgyi egyik nagy mondása: "Az összes pasim, volt férjem, mindig azt mondogatta, hogy én vagyok a legintelligensebb párjuk, akivel valaha is együtt voltak. Mit nem adtam volna azért, ha azt mondják, hogy én vagyok a legszexisebb nő, akivel a legjobb volt az ágyban, akivel valaha is együtt voltak!" 

Ott ültem abban a fránya Burger Kingben, előttem Enzimek királya a maga fésületlen és torzonborz hajával és soha nem láttam ennyire tisztán se magamat, se az életemet.

Valahogy úgy éreztem, hogy ez a srác majd megért. Elmondtam mindent. Hogy úgy érzem, eddigi futó és tartósnak hitt, de ugyancsak futó kapcsolataim közül jó, ha egy vagy két pasi szeretett engem igazán, hogy soha senki nem adott egyetlenegy esélyt sem, se nekem, se kettőnknek, hanem az első pillanatban lapátra tettek.

S hogy valójában értem még semelyik pasim sem tett akárcsak egy kis dolgot is. És már megint ugyanazt éreztem, amit eddig mindig: a kapcsolat mindig a másikról szól. Az én igényeim, történéseim nem érdekesek, azokkal nem kell és nem lehet foglalkozni. "Meg hát- mondta életem egyik vadbarma egyszer- te lelkész vagy, és mit mondhatnék azokra a problémákra, amelyket csak te élsz át?"

Ránéztem az Enzimek királyára, aki éppen félre nézett, végignéztem az elaludt és égnek meredő haján, fürkésztem az arcát, és most fordult a kocka: majdnem én bőgtem. Nem tudtam eldönteni, hogy magamat vagy szegény szerencsétlent sajnáljam jobban, aki kifogott engem, Herr Balfaszt, a maga kaliforniai csúcsegyetemének csúcsösztöndíjával, meg a fasza nagy tudásával, amivel kitörölhette a nagy seggét.

Elmondta mindazt, amit előző este Agnusdei elmondott, és feltettem neki a nagy kérdést: akkor hogyan tovább? Mert belőlem elszállt a nagy szerelem heve, a lila köd, s maradt egy bájosan közepes kinézetű, csúcsokos és baromi tehetséges srác, aki szinte vallásos áhitattal volt képes életemben először a hasamat simogatni és kimondani, hogy a pocakom csodálatos...

Abba maradtunk, hogy folytassuk, de távolról, messziről közeledve. Pár üzenetet váltottunk még, aztán eltűnt. Nem hívott, és nem írt. Nem üzent. Féltem, hogy ha megkérdezem, hogy akkor most mi van, akkor azt fogja felelni, mint egyszer, hogy "nem volt mondanivalóm számodra". És a félelmem az emberi logika alapján tökéletesen bizonyítottnak látszik: ha van mondandónk a másik számára, akkor- legtöbb (?) esetben- közöljük azt. Ritkább (?) esetben persze megtartjuk magunknak, vagy félünk kimondani.

A hallgatása mégis csalódottá tett...Ahogy azt drága jó Gabika, volt évfolyamtársnőm mondta mindig: "És nagy szavainkat elmosta az eső..."

Úgy tűnik, hogy ez a "kezdjük újra, de távolról"- szöveg duma volt csak. Udvarias fordulat az elbúcsúzásra.

Másodikként, az életembe berepülő pilóta szerepében Andor volt szíves bemutatkozni. Magas, elképszetően vékony srác volt. Furcsa, távolságtartó és decens magatartással. Első randink az unalom édesbús mocsarába volt szíves belefulladni. Nem éreztem azt, hogy az életemről meg kellene bármit is osztanom. De mivel valamelyik okos egyszer azt mondta nekem, hogy egy alkalomból nem lehet átlagot számítani, így második, sőt harmadik, mi több negyedik randira is sor került. Egy ujjal sem nyúltunk egymáshoz.

Decens úriasszonyokként teázgattunk a nyugati téri Alexandra könyvpalota teázójában, az ottani nagyseggű és elképesztően béna pincérfiú felszolgálásában gyönyörködve. S hogy miért találkoztam vele újra és újra? Mert az egész bő egyhónapos őrületben ő volt a biztos pont: keresett, felhívott magától, nem kellett noszogatni, kezdeményezett. Egyszóval rendesen beleadott mindent: időt, pénzt, energiát, szervezést. Ezt tudtam tisztelni. Megnyugtatott. Ígéretesnek bizonyult. Barátaim kórusban bátorítottak: talán ez a srác, ennek van stílusa!

Az ötödik randin már egy kicsit jobban feloldódott, és lehetett vele a szexről is beszélgetni. Mosolyogva váltunk el.

Két ünnep közt felhívtam, hogy mi van vele. Épp egy baráti összejövetel volt nála. Persze mindenki nő volt rajta kívül. Háromszor is elismételte a megfelelő hangsúllyal: "Én is sokat gondoltam rád, mint barátra..."

Úgy csináltam, mint aki nem akarja megérteni: "Tényleg? Hát ez igazán szép tőled!" Szerintem fel fog hívni, hogy egy hatodik randit is kérjen. De "nem fogok ráérni". Barátból van elég. Most már egy társra lenne szükségem. Úgy tűnik, nem ő lesz az.

Andrissal az Egyetem téren találkoztam, az Alibi Cafe előtt. Éreztem, ha még egy másodpercig a szemébe nézek, akkor megállít, hogy be se üljünk. Engem viszont hajtott a kíváncsiság, hogy milyen is lehet az, aki a képen volt.

Szóhoz sem tudott jutni, és máris benn voltunk a kávézóban.

Nagyon lassan engedett fel. Lélekben a háta mögé álltam, és ujjaimmal finoman elkedztem masszírozni a vállát...Könnyű kérdésekkel kezdtük...Egészen szép volt. És meglepően kedves.

Aztán a válaszok egyre hosszabbak lettek, és éreztem, hogy megyünk mélyebbre és mélyebbre. Mesélt a családjáról, akiket elhagyott, mert akadályozták. Minden mozdulatát, minden döntését éreztem. A bizonyítani akarás vágya hajtotta. Hogy megmutassa nekik, hogy ő mégiscsak érdemes a szeretetükre, és a nagyrabecsülésükre. Tanult, aztán felkapta a szél, az USÁ-ban dolgozott, majd Angliában, aztán kirúgták.

A beszélgetés felénél egyre többször érkeztünk el mindig ugyanoda: ő most spórol. Takarékoskodik. Munkanélküli lett és állást kell találnia. 

Pár nap múlva lesz nete, és majd akkor elkezd munkát keresni. Addig is spórol, amivel csak tud. Elváltunk. Persze nekem kellett felhívni, mert kijelentette, hogy ő evvel is spórol, és ő nem fog hívni. Rezzenéstelen arccal engedte, hogy fizessek a töröknél. Hogy meghívjam egy üdítőre. Aztán kezdett furcsa lenni ez az egész (különösen, hogy most leírom). Kedves volt, végig nagyon kedves.Néha rám is mosolygott. Kértem, hogy kísérjen el anyámnak mobiltelefont venni. Eljött. Aztán persze úgy alakította a beszélgetést, hogy kimondjam: ebben a nagy hóviharban inkább veszek neked metrójegyet, csak ne gyalog menj haza...

Vettem neki.

Csak azt sajnálom, hogy már sosem tudom meg, ha dec.24-én nem írok neki egy sms-t, hogy Boldog karácsonyt, akkor kívánt volna-e nekem. Így írnia kellett. 

Ez volt az utolsó jel tőle...Ez lesz a harmadik hete, hogy teljesen eltűnt.

Patekről tudtam, hogy kutató. Kedvesen mosolygott az Eklektikában, sőt nem csak magáról beszélt, hanem még felőlem is érdeklődött! Ekkor lélekben felkaptam a fejem! Ennek a srácnak egy idő után kínos, hogy mindig róla van szó! Fizetett(!), pedig ő is munkanélküli, és hazakísért.

Hazafelé az út rémálommá változott. Mindenbe belekötött, s mint egy rossz ügyvéd forgatta ki a szavaimat. Természetesen az Egyházat szapulta leginkább, hogy tulajdonképpen a hit egy hülyeség. Ahogy Isten léte is az. Valójában csak azért hisznek az emberek Istenben, mert nem tudják elképzelni, hogy valami nincs. Körbenézett a könyvespolcomon, és fitymállóan megjegyezte, hogy a polcaim tele vannak teológiai könyvekkel. "Lelkész vagyok, tudod. Ez amolyan szakmai ártalom, hogy lelkészként érdekel a teológia." Aztán megismételte, hogy a hit egy hülyeség, mert csak az van a világon, amit be lehet bizonyítani, és valójában Isten, meg ez az egész egy illúzió.

Ránéztem nyugalommal.

"Befejezted az eszmefuttatásod?"- kérdeztem.

"Igenis."-mondta.

"Akkor a válaszom helyett szerintem dugjunk egy nagyot!"- vetettem fel. Nem sok időt hagytam neki a válaszra...Már nyomtam is le a fejét a farkamhoz...

Ő is eltűnt egy szó nélkül. Mondjuk ezen nem csodálkozom...

Alexben a visszafogottsága tűnt fel. Borzalmasan zavarban volt, mikor újra és újra kapcsolatba kellett vele kerülnöm HIV-prevenció ügyében. Kedves volt, mégis távolságtartó. Neki is "bizonyítás-szaga" volt, a szülei nyilvánvaló képzetlenségét szerette volna kompenzálni. Minden szót megrágott, SMS-ben költői képeket, nagy szavakat használt...Csak mosolyogni tudtam egyikén-másikán.

Hosszú beszélgetések következtek volna, de ezek alól mindig kibújt. Ez pedig az ő sportjává vált. Nos, bennem emberére akadt. Sem az udvarlás, sem pedig a beszélgetések alóli kibújás nem tartott sokáig.

Beszélgetés-mozaikokból állt össze az élete számomra. És az is, hogy a volt barátját támogatja, aki még egy Tesco pénztárosi állást is elcsesz avval, hogy elkésik. Persze ő támogatja "érzelmileg", hiszen az eltelt évek "erre kötelezik".

Mind a három lábammal behúztam a féket. A játékok leálltak. "Hiába húztam fel reggel a Tescós munkahelyének első napján az órát, nem tudott rá felkelni..." Szóval együtt aludtak. Később kiderült, nem együtt, de egy szobában. S miután kiderült, hogy egymás ruháit is hordják, a szánalom keserű hullámai vettek erőt rajtam. És sajnos ilyenkor nálam nincs visszaút.

Széthullott minden érdeklődésem felé. Nem csak szántam, hanem becsapva is éreztem magam. Hiszen a kérdés továbbra is örök: akkor miért is vette a közeledésemet? Miért is reagált erre pozitívan? Mit is akar tőlem? Miről is szól ez az egész?

Egy rendezvényen voltunk együtt. Egész nap riszálta magát előttem. Rá sem hederítettem. Éreztem a kétségbeesését, de hagytam, hogy hadd szenvedjen. Rezzenéstelen arccal szemléltem minden próbálkozását. 

Tudtam, hogy a következő próbálkozása lesz az utolsó. Odajött, és ismét incselkedett velem. Rezzenéstelen arccal fogadtam. Nem értette.

- "Miért csinálod ezt velem, mikor teljesen nyilvánvaló, hogy a lelked mélyén a volt barátodat várod vissza?"- kérdeztem tőle.

Tudtam, hogy ez hatni fog. És hatott. Elegem lett, hogy ő is játszik velem. Meguntam, hogy mindenki büntetlenül tehet bármit. Játszhat szavakkal, érzésekkel, a szavaival, az érzéseimmel...

- "Ez nem igaz! -mondta teljesen idegesen. - Szakítottunk és kész! De őt nem lehet csak úgy otthagyni!"- sziszegte. Tudtam, hogy ez a sziszegés arról szól, hogy igenis az elevenjébe találtam. És még igazam is van!

És Istenem, hányszor hallottam már azt, hogy "hát őt nem lehet csak úgy otthagyni!" A megalkuvók tipikus mondata. Akik a langyos pocsolyát választják, ahelyett, hogy tisztelnék magukat és bedobnák a kezdőtétet. Mert hát miért ne lehetne bárkit is csak úgy otthagyni! Velem is ez történt...És hányszor csinálták ezt már meg velem! Otthagytak az első kanyarban, az első nehézségekkor.

Dánielt nem vettem komolyan az elején. Üzengettünk egymásnak az interneten, szimpatikus volt, a képei is, amiket küldött. Gyógyító dugásnak terveztem. Kicsit majd feldob, s talán könnyebben tudom leszarni az elmúlt heteket.

Dánielről kiderült, hogy szinte szomszédok vagyunk. Dániel jelezte, hogy átjön. S kezdeményezése felett való kellemes meglepettségem akkor érte el tetőpontját, mikor megszólalt a csengő, és ide is ért…

A vasrács mögött egy szőke, bongyorhajú, 25 éves srác magasodott fölém…

Meglepett az összeszedettsége, a határozottsága, biztos járása, magabiztossága. Végig nagyon férfias is volt. Az elején figyeltem mit mond, aztán már csak arra, hogy hogyan formálja a szavakat, s hogy mennyire érett. Nagyon érett volt. Minden szava erről az érettségről árulkodott.

Mellé ültem, ő pedig oldalára feküdt. Hamarosan egymásnak estünk. Valahogy még sikerült elmorzsolnia a fogai közt, hogy csókolózni csak akkor tud, ha már jobban megismertük egymást...Én már a nyakát csókoltam, s szívtam magamba a bőre illatát. Dániel először megmerevedett. Majd lassan elöntötte a tűz, még a ruháján keresztül is érezni lehetett. Egyre szenvedélyesebb lett, én pedig egyre vadabbul csókoltam a nyakát, a tarkóját, az állát.

Kívántuk egymást. És az érzést. Egyre féktelenebbül. Éreztem, ahogy teljesen átadja magát a gyönyörnek. Behúnyta a szemét és többször megborzongott.

Mind az első, mind a második éjszaka lenyűgözött a szépségével és az érzékiségével. Utoljára 8 éve szeretkeztem ilyen hevesen...És talán még sosem volt olyan szeretkezésem, hogy ennyire megfeledkeztem volna magamról. Egész végig kényeztettem. Figyelmes volt és gyengéd.

Sosem láttam még embert így élvezni és kiteljesedni, ahogy ő tette a kezeim alatt. Teste minden egyes érintésre reagált. Én pedig megittasultam a látványtól, és csak az vezetett, hogy minél jobban és minélt öbbször lássam a gyönyörtől eltorzult arcát.

Ez volt a kielégülésem...Űrt hagyott mindig maga után. És vágyakat. Újra és újra felbukkanó és égető vágyakat.

Örülök, hogy végére értem ennek a posztnak, több napja írom már, de nagyon kikivánkozott belőlem.
S ott fejezném be, ahol elkezdtem... Hogy nem tudtam, milyen hangon is írjak. Hogy milyen legyen a végkicsengése az egésznek. Jó, hogy több napig kellett írnom ezt a posztot. Sikerült a helyére tennem ezeket a találkozásokat talán.

Úgyhogy, azt hiszem, hozzám mégiscsak az elengedés hangjai illenek. Nem tudom már ki mondta, hogy lehetünk szigorúak az emberekkel, csak éppen teljesen felesleges.

Megértem őket. Nem könnyű ez az egész. Hiszen az ember mindent megtenne azért, hogy szerelmes legyen és mindet meg is tesz, hogy ne legyen szerelmes.

Vágyjuk ezt a különleges érzést, s talán hajtjuk is, űzzük is, közben pedig rettegünk is tőle. Mert hát, ha szerelmesek vagyunk, az érzés megköveteli, hogy sebezhetőek legyünk, kiszolgáltatottak, meztelenek. Ettől pedig félünk, mikor nem is olyan rossz dolog. S másként, sebezhetőség és kiszolgáltatottság, védtelenség és meztelenség nélkül bizony nem is megy a szerelem, nem is működik a kapcsolat, akármennyire is okoskodunk, akármennyire is menekülünk tőle.