B. Jánosnak ajánlom

"Soha nem az a kérdés, hogy hogyan fogod megtenni, hanem hogy meg fogod-e tenni."- mondta Max Clayton azon a workshopján, amit már nagyon vártam.

Sosem gondoltam volna, hogy a blogom, amelyet tényleg hobbiból írok, életem bizonyos pillanataiban mennyire a segítségem lesz. Egy olvasóm talált rám és vetett fel közös munkát. Ő beszélt nekem először arról, hogy volt bennem egyfajta csalódottság, ami újra és újra megjelenik a mondataim mögött. Addig ezt talán meg tudtam fogalmazni, de sosem volt terhemre, nem tűnt fel.

Azért mentem el Max workshopjára, mert le akartam tenni ezt a fájdalmat. Ehhez persze az kellett, hogy felfedezzem magamban ezt a csalódottságot, kapcsolatba lépjek vele, szembenézzek vele és el akarjak szakadni tőle. Az idő kiérlelte bennem mindezeket. Sokat forgattam magamban, de voltaképpen megfogalmazni nem tudtam mi is ez.

Aztán belépett Sanyi az életembe, elhitette velem, hogy szakítani akar a barátjával, és hogy szakított is, de aztán, ahogy lenni szokott a megszokás, a pénz, a kocsikulcs nálamnál sokkal fontosabb és csábítóbb maradt.

Feljött, belenézett a szemembe és azt mondta: "Szeretett valaki téged valaha is, úgy igazán? Annyi fájdalom ért már téged, nem is tudom, hogy bírtad mindezeket ki, hogyan élted túl... Én most adnék Gyurinak egy utolsó lehetőséget, hogy megmentsük a kapcsolatunkat, bár tudom, hogy úgy sem fog sikerülni...Azért feljöhetnék hozzád párszor? Úgy szeretnék segíteni neked valahogy..."

Kidobtam.

De amit mondott, azért bennem maradt. Hát igen, rengeteg fájdalom és nehézség ért... És büszke is vagyok magamra, hogy túléltem mindent. És nem csoda, hogy csalódottságot és fájdalmat éreznek bennem! Ennyire sikerült nekem, egyedül...

De közelebb nem jutottam magamhoz.

A végére akartam járni. Már "csak" az hiányzott a workshopon, hogy ráhangoljam a csoportomat erre az egészre. A motiváció feszültséggé érett bennem. És akkor jött a fenti idézet. És elmondtam a csoportnak mindent, hogy nem tudom mi ez bennem, de nem akarom tovább cipelni. Azt mondta Max, mi lenne, ha mindezt pozitívan fogalmaznád meg?

- "Jó, akkor nem a bennem lévő fájdalommal, hanem az életerőmmel akarok találkozni."

- "Hmm, szóval a benned lévő élettel?"

- "Igen, a bennem lévő, pislákoló élettel, amit sokszor én magam akarok kisebbre venni."

- "Létre akarsz hozni egy drámát, amiben az életeddel érintkezel és mindavval, amit létre akarsz hozni vele?"

- "Igen, az életemmel szeretnék találkozni, és mindavval, amit létrehozhatok vele."

- "Akkor válaszd ki azt, aki a segítségedre lehet ezen az úton!"

 Kiválasztottam.

„Kérlek jelenítsd meg mindazt, ami benned van, amit most érzel.”- hangzott a kérés felém.

Ekkor már egész testem jólesően reszketett, a hátam borsódzott, és elengedtem magam. Úgy éreztem, hogy mindazt fel kell állítanom, ami az eddigi éveim során rám nehezedett. Mindazokat a kudarcokat, nehézségeket, bántásokat, amelyeken át kellett mennem.

Először az anyámékat állítottam fel és apám erőszakával.

Majd jött Krisztián az általános iskolából, amikor naponta megvertek, mert zsidónak kiáltottak ki, hiszen csak egy zsidó mehet egyházi gimnáziumba. A zsidóknak pedig mi más lehet a sorsa, mint, hogy valaki elnyomja és kiírtsa őket- gondolta ő és barátai. Persze mindig csak közösen vertek meg.

Majd jött Péter a gimnáziumból, amiről már sokat írtam. Az iskola éretlensége, a hazugságok és a kimondatlanságok sokasága másfél évig tartó kiközösítést, megaláztatást okozott nekem.

Aztán a dékán-helyettesem következett, aki a hátam mögött akadályozta meg, hogy legyen gyakorlati helyem, mondván: „Egy ilyen teológust nem szabadíthatunk rá egy budai gyülekezetre.”

A következő a volt püspököm volt, aki gyűlölettel üvöltötte a telefonba, hogy „amíg én itt püspök vagyok, ez a gyerek soha nem fog ebben az egyházban szolgálni”.

Az utolsó külföldi önkéntes lelkészi szolgálatom főnökasszonya volt, aki végtelen irigységgel és gyűlölettel rúgott ki a gyülekezetből.

Egymás mellé kerültek egy sorban, mint egy kivégző osztag. Szemben álltam velük. Anyámék kicsit távolabb ettől a sorfaltól, elfordulva.

Rám nézett mindegyik kudarcom. Egyenesen engem bámult. Néztek rám szótlanul. Én pedig ott álltam velük szemben egyedül.

Mindenre emlékeztem, minden mondatukra, minden történetre. Az elmúlt évtizedek összes kudarca, szégyene egyszerre nézett rá és egyszerre hatottak. Úgy éreztem, megsemmisülök. Áthatolt minden fájdalom, a csontjaimig, a szívemig és összefacsartak… Sírni kezdtem. Kirobbant belőlem.

„Kik adtak erőt neked? Állítsd őket is ide!”- jött a következő utasítás.

Kiválasztottam magam mellé egy lányt, aki Istent játszotta. Átöleltük egymást oldalról. Mögém került gimnáziumi osztályfőnököm, Isten mögé a nagymamám.

 „Vannak szavaid valakihez?- kérdezte vezetőm.

Ránéztem Istenre és zokogva, szerepcserékkel annyit mondtam neki:

-          Nagyon sokan vannak. Túl sokan.

-          Igen, nagyon sokan- felelte Isten.

-          Nagyon sokan vannak, és nagyon nagyra nőttek.

-          Igen, nagyra nőttek, de én mindig veled voltam.

-          Igen, azt éreztem, hogy velem voltál, de úgy érzem, hogy kevesebb is elég lett volna.

-          Te egy igazi harcos vagy, egy igazi harcos lettél általuk. És én nagyon büszke vagyok rád- mondta Isten.

-          Köszönöm- válaszoltam. Sokáig nem értettem, hogy mindezeknek a kudarcoknak mi az értelmük és sokszor most sem értem. Elbizonytalanodom.

„Csinálj egy szobrot, amikor úgy érezted magad, hogy nincs értelme ezeknek.”- kérte vezetőm.

Magam köré állítottam Krisztiánt, Pétert, a dékán-helyettest és a püspököt. Akiktől azt kértem, hogy lökdössenek egymásnak, mint a harang nyelve.

Lefagytam, megfagytam, erőtlenné váltam. Gyengévé, akivel bármit meg lehetett csinálni. A lökdösődés hamarosan ütlegeléssé fajult. Én pedig elestem, összehúztam magam, összegömbölyödtem, védtem a fejemet, arcomat, ahogy mindig (mert azt láthatják mások. A testi és a lelki sérüléseket azonban eltakarja a ruha). Lágyan, de úgy rugdaltak, mint apám rugdalt, mikor beiratkozni mentünk a gimnáziumba.

Egész testemben reszkettem, görcsösen összerándult a testem többször, bevillant egy csomó kép, ami akkor és ott történt, a gyűlölettel teli arcok, a szidalmazások és az a félelem, hogy egyszer nem fognak leállni és meghalok. Kínkeserves zokogás közepette csak annyit tudtam kiabálni, hogy: „ne bántsatok, ne bántsatok! Könyörgöm, ne bántsatok!”

Percekig nem tértem magamhoz, ott feküdtem, taknyom, nyálam összefolyva és képtelen voltam felállni. Nem tudom meddig sírhattam. Belül úgy éreztem, hogy széthasadok.

„Csinálj egy szobrot, amikor úgy érzed, hogy van értelme ezeknek”- mondta vezetőm, miután már fel tudtam állni.

A hátam mögé került Isten, és Isten háta mögé pedig a nagymamám és az egyik tanárom. Egy ember kezét fogom, akit egy jövőbeni tanítványomnak tartok.

„Adj szavakat a szobrodhoz.”

- Most már mindent tudsz. Elérkeztünk a végéhez. Büszke vagyok rád, hogy taníthattalak. Indulj el és oszd meg másokkal mindezeket és tapasztalataidat- mondtam.

- Nagyon köszönök mindent, csodálatos volt tőled tanulni- felelte tanítványom.

- Remélem át tudtam adni mindent, amit megtapasztaltam.

- Nagyon köszönöm. Megtanultam, hogy mindenhonnan fel lehet állni és ezt a lehetőséget kell és lehet megragadni.

- Akkor nem volt semmi hiába.

Visszanézek arra a szobromra, ahol nem volt értelme a kudarcaimnak. Lassan körbejárom őket. Látom magam a földön feküdni, amit egy alterego jelenít meg. Mindegyiktől megkérdezem, hogy miért bántott.

- Azért bántottalak, mert gyűlöltem, hogy okosabb voltál nálam az általánosban, és hogy téged jobban szerettek a tanárok.

- Azért gyűlöltelek, mert nem tudtad megoldani a drogozásom, és mert nem mertem szembeszállni a félelmeimmel, a csalódottságaimmal, a gyávaságaimmal és inkább a drogba menekültem. Azért gyűlöltelek, mert magamat gyűlöltem.

- Azért akadályoztalak az egyetem végén és gáncsoltalak el a hátad mögött, mert gyűlöltem a benned lévő erőt és lehetőséget, hogy te még legyőzheted a homoszexualitás okozta gyötrelmeket, amikez én mindig kevés voltam és kevés is maradtam és maga alá is temetett engem. Úgy éreztem, ha elgáncsollak, akkor megbosszulhatom a melegségnek azt, ahogyan ma élek dékán-helyettesként.

- Püspökként azért gyűlöltelek, mert láttam benned az erőt és a veszélyt, hogy felforgathatsz mindent és kiderül, hogy gyáva vagyok és gyenge, hogy rávilágítasz a félelmeimre és az álarcaimra, amikkel nem akarok szembesülni, és mert élveztem, hogy fiatal vagy és hogy van feletted hatalmam.

Legszívesebben most rájuk néznék és azt mondanám, hogy megértem őket. Hogy tudom milyen nehéz lehet így élni. De minden akadályuk ellenére élek, dolgozom, erős vagyok, az emberek felnéznek rám, tisztelnek, becsülnek, képes vagyok meggyógyítani őket, vezetni őket. Hogy rengeteget tanultam mindezekből. Hogy megtanultam együtt érezni másokkal, átélni a szenvedéseiket, élethelyzetüket. Rátaláltam a hangomra, a céljaimra, az erőmre. Hogy a bennem lévő erőtől már nem félek és nem pazarlom, hanem alkotok vele és ha kell, akkor védelmet nyújtok másoknak. És hogy nem akarok tökéletes lenni, hanem az utamat akarom járni, az én utamat, aminek a végén talán egy beteljesült élet vár.

Ekkor láttam meg magam (az engem játszó alteregomat), ahogy fekszem a földön. Felemeltem és a szemébe néztem, majd átöleltem.

Szerepcserével én feküdtem a földön, körülöttem mindazok, akik a földre kényszerítettek és megvertek. Újra megéltem az elhagyatottság és a gyengeség, a kiszolgáltatottság érzését. Nem láttam magam előtt a mostani, már erős Önmagamat játszó alteregom, mert az arccal a földnek feküdtem. Éreztem, ahogy az ujjai hozzám érnek és erősek.

Felemelt. Rám nézett. Talán percekig is egymást néztük. Én elsírtam magam. Majd átölelt. Nehéz megfogalmazni mit is éreztem akkor. Békét? Boldogságot? Egységet? Erőt? Önazonosságot? Megbékélést? Mindegyiket és egyiket sem. Mintha repültünk volna.

Elkezdtek lassan bevillanni helyek, arcok, illatok, ízek, helyzetek... Amit mintha újra bejártam volna, most már az erős Önmagammal kézen fogva... A már nagyon kicsi, akkor végtelenül hatalmas iskola hátsó udvara, a vasbeton ülőhelyek,  tanterem, ahol mindig megvertek, az öltöző testnevelés óra előtt, ahol ugyancsak, mert foci kapusként ki mertem védeni az órán egy gólt... A gimnázium folyosója, az ebédlő, a kollégium, a tanulószoba...a dékán-helyettes szobája, a dékáni szoba, ahol hallottam püspököm üvöltözését a telefonban, az amerikai gyülekezet termei, az ottani lakásom, az ágyam, ahol egy teljes napot vártam, hogy kirúgjanak...

Nem tudom meddig álltunk ott és öleltük egymást. A legmegdöbbentőbb mégis az a pillanat volt, mikor ezután ránéztem. Ilyen csend már rég volt bennem. Mintha a világűrben lettünk volna. Azóta csend van bennem. Végtelen nagy csend.