Ahogyan az elmélet életre kel...

Hagyd meglepni magad!

Találtam egy jó cikket...

Egy egész szappan

Kérted, hogy írjak arról, hogy miért érdemes egyáltalán párkapcsolatban lenni.

Mert, hogy te nem hiszel benne. Hogy meg vagy egyedül is.

Elkezdtem gondolkodni, érveket felsorolni magamban, de végül mindig oda jutottam, valószínűleg még nem voltál szerelmes. Úgy igazán. Elveszetten. Menthetetlenül. Önmagadról megfeledkezve. Őrülten.

Furcsa beavatás-féle ez a szerelem. Mi akik beavatódtunk már egyszer életünkben, ott őrizzük magunkban beavatódásunk történetét. Az első alkalmat, mikor megittasultunk a szerelemmel, és a "visszaeséseinket", amikor újra tudtunk bízni és remélni.

Ha szerelmes vagy, akkor nincs miről beszélni, nincs miért érvelni arról, hogy miért érdemes párkapcsolatban lenni. Magad se tudod, hogy miért, de akarod. Vele akarsz lenni. Mert jó vele. Pont. Ennyi. Finito. Finish. Schluss.

Nem gondolom, hogy életünkben mindent meg kellene magyarázni, és nem azért mert úgy sem lehet. Hanem, mert felesleges.

Ideje a fejünk helyett néha a szívünkkel is gondolkozni.

Félelmetes, ismeretlen, kiszolgáltatottá is tehet... De tényleg egyszer élünk, nem?:)

Ültem egyik unokahúgommal egy borozóban. Ittunk és persze ettünk.

Hónapok óta hallgatom, ahogy meséli, hogy szerelmes a kollégájába. Ma is elmesélt mindent, hogy volt, mi volt...A helyzet hónapok óta mit sem változott: ő szerelmes abba a srácba, a srác meg nem szereti, inkább nőzik, bulizik és persze a mézes madzagot mindig elhúzza előtte. Vonzalom van, persze.Az a tipikus sejtelmeskedő, voltaképpen totál beszari srác. Érzelmileg sérült, bizonytalan, megbízhatatlan, szóval, csak a szokásos.

Unokahúgom persze vérbeli nőként elkezdett stratégiákat gyártani, félmondatokból világmagyarázatokat építgetni, gesztusokból komplett személyiségprofilokat felállítani... Sokszor találkoztam már ilyennel nőknél. Ezt valahogy imádják. Az "én azt gondolom, hogy te azt gondolod" nevű játszmákat.

Ma már nem haragszom ezekért, nagy megértéssel viseltetem irántuk ilyenkor.

Faszság, amit csinál, de azt hiszem egy szerelmes szívnek jobb elviselhetőnek hazudni az elviselhetetlent, mint szembesülni vele.

Tapintatból nem mondtam meg neki, mit is gondolok igazán.

Végülis az egész szerelem valahol egy édes önámítás. Mindenki akarja és persze retteg is tőle. Hadd élvezze, joga van hozzá! Én meg nem lehetek akkora tapló, hogy belerondítsak a Csodaországába.

Meg hát magam előtt is szégyellném magam, hogy mennyire szánalmas vagyok. S talán nem is szánalmas lennék, hanem csak irigy. Szánalmasan irigy. Én a vén, kicsit keserű buzi, aki most meg még megpróbálná letagadni a saját csodaországait.

Miközben én is ugyanolyan lelkes, álmodozó voltam, mint ő. Én is ugyanúgy lestem minden szavát, mozdulatát és próbáltam bebiztosítani magam, hogy minden jel tényleg arra mutat, hogy szeret, hogy engem akar.

És nem egyszer volt ilyen. Aztán elmúltak egyszer. Az egyik előbb, a másik később. 

És most itt vagyok, itt ülök, tökegyedül. Csodaországok nélkül. Kicsit kavarog a szívem, de nem túlságosan.

Várom, hogy eljöjjön az a valaki, aki újra feléleszti bennem a tüzet. Ha még van mit. Parázs még van...

 Akár lehetne az enyém is - néha. De talán inkább egy életérzés.

  A Puskinban sírtam először

Pesten,

valami buta filmre ültem be,

nevetséges vígjátékra,

másra nem volt már jegy,

másra nem volt már pénzem,

és nevetett a moziban ülő másik hat ember.

Hosszú könnyeim

lecsúsztak arcomon, a nyakamon végig

egészen a dekoltázsomba.

már sírva kértem a jegyet,

a kasszánál a nő nem nézett a

szemembe,

s ennek először végre örültem,

mert akkor még kerestem a tekinteteket

Pesten.

Szerettem volna, ha bárki megkérdezi az utcán,

hogy mégis mi fáj?

Vagy ha legalább néznek rám.

nekem évek kellettek, hogy

rájöjjek

itt még csak vendég sem vagyok,

hanem csak társadalmi probléma

vagy egy nemzeti zűrzavar tartozéka.

S egy problémának jobb ha

nincsenek könnyei, szemei.

Tűrni kell. (?)

A villamoson,

ha kanyarodik vagy ha finoman fékez,

itt nem simulnak a nőkhöz a férfiak,

nem érintik a vállukat,

nincsenek véletlen egymáshoz hajlások.

Pesten nem nézik a férfiak a nőket

pont úgy lesnek ránk,

mintha szégyellni kéne magukat,

mintha a nők nem tudnák,

mintha a nőket nem is kéne nézni,

s csak a munkások füttyentenek

kötelességből

a nők után. Pesten

furcsák a férfiak és furcsák a nők.

Aztán sírtam én szinte

mindenütt Pesten:

a Várban, a jégpályán, a Hűvösvölgyben

a metrón, a Libegőn, a Moszkva téren,

a Lánc-hídon, Zuglóban és Kőbányán,

az Astoriánál esőben,

a Városligetben napsütésben.

A tekintetek mindig elsiklottak mellettem.

ebben a városban nincsenek tekintetek,

ebből a városból nem lehet kitekinteni.

Menekülni kéne,

de látni sem lehet innét a kiutakat.

Aztán lassan a hosszú könnyek

egészen rövidek lettek,

ma már úgy nézek szemekbe, hogy

nem keresek válaszul

tekinteteket,

már nem nevetek ki

„leszerbezéseket”,

megelőzendő:

nem mondom honnan jöttem,

mert nem tudom hová tartsak

és hogy kihez tartozzak.

ők szeretnek folyton választani,

lehet, én mégsem vagyok

magyar?

Nekem már nincs szép

középzárt e betűm,

kezd eltűnni az akcentusom,

csak pár beékelt

szerb szó és káromkodás

jelzi, hogy nem vagyok

„teljesen magyar”,

rajtam már nem látszik,

hogy „szakadt júgó” vagyok,

rólam nem tudja senki, hogy

nem tudok vízum nélkül utazni,

s hogy az országhatáron

az összehajtogatott

alsóneműmet

is darabonként átnézik.

Már nem tudok belesimulni a szabadkai tájba.

a lábnyomaimat a sár is visszadobja,

már nem ismerem a főtér minden négyzetméterét,

már nem az enyém a kiserdő, a puha levélsusogás,

már nem tudom hány dinárba kerül egy vekni kenyér

egy liter tej,

itthon nem tudok örülni a szerb üvöltözésnek

és félek ha férfiak egymást verik az utcán.

Már zavar, ha nem tudok hajnalban fél ötkor

bárhol sós perecet venni,

hogy a városi buszokra több mint 10 percet kell várni,

hogy az épületek nem is olyan magasak,

engem itthon is bántanak: már egy másik akcentus miatt.

Nekem nincs saját hivatalos nyelvem,

és csak kevert kultúrám van.

itthon már idegen vagyok,

odaátmindig szerb maradok.

Nekem már mindegy milyen nyelven

kérem a kenyeret a boltban,

s hogy a szeretőm magyarul mondja-e

hogy kellenék neki.

Nekem már mindegy, hogy decemberben

van-e karácsony,

s hogy hanyadikára esik újév.

nekem már mindegy,

nemzetileg hova sorolnak.

Pedig jó lenne végre valahol

valóban külföldinek lenni.

 Ha valaki érti ezt az egész életet, vagy legalábbis koherens egészként tudja magyarázni, az előtt megemelem a kalapom...

Eddig szenvelgéseim legfőbb oka az volt, hogy sehol senki nem jött felém, magyarul a kutyának nem kellettem, mint meleg pasi. Dolgoztam az ügyön, kedvesen mosolyogtam, ismerkedtem és úgy tűnik annyira jól sikerült az elmúlt hónapok önmagamon való dolgozása, hogy most meg egyenesen három ember is közelítene felém.

Kezdődött P-vel. Az első pillanattól felvillanyozott. Jöttek a pillangók a hasamba, végtelenül okos voltam, meggyőző, erős, biztonságot sugárzó. Ő persze most kezdi csak az egészet. Se nővel, se pasival soha semmilyen kapcsolata sem volt, voltaképpen magát már el tudja fogadni, vágyja is a kapcsolatot, nagyon magányos, rólam eddig csak szuperlativuszokban beszélt. Értelmiségi, jól szituált szülők legnagyobb gyereke, otthon semmit sem tudnak róla. Természetesen mélyen katolikusok, P egy nagy katolikus ifjúsági szervezet egyik vezetője. Megfontolt, intelligens, komoly, érdekes, izgalmas, mély érzésű férfias lény, akihez jó odabújni. Aztán a második randi után nem jelentkezett. Lassan két hete, hogy nem láttam.

Aztán jött Z, aki pedig egy vidéki kisváros gyárában fizikai munkás, három műszakban 120 ezerért. Nagyon szexi, a szex egyenesen frenetikus vele, testiség a csúcson. Nagyon kedves, tisztelettudó, korrekt, nagyon férfias srác. Mindig akkor jön, amikor mondja, végtelenül lelkes, álmokat sző velem, teljesen odavan értem, ezt nyugodtan kijelenthetem.És most jön a de... Hát nem valami okos...Sőt, egyenesen butácska. Mielőtt azt gondolnád, hogy egy sznob fasz vagyok, ez nem igaz: nagyon sok barátomnak egyáltalán nincs diplomája, de műveltek, érdeklődőek a világ dolgai iránt...Nos ő is érdeklődik, de mint egy egyszerű fiú (borzalmas helyesírással), igazán komoly dolgokról nem tudunk beszélgetni, jó nem is próbáltam.

Ami a tudásán túl nagyon zavar ez a totálisan rendezetlen családi háttere. Van egy 5 éves kislánya egy "diszkó balesetből", drogfüggő volt, kokaint szúrt évekig, magától leállt. Apját sosem ismerte, születése előtt meghalt, nevelőapját pedig nem nagyon bírta. Pék volt, cukrász, zűrös élet és biszexuálisnak tartja magát...

D-vel már próbáltuk egyszer. Most újra feltűnt, hogy szakított a volt barátjával. Kifejezetten lágy fiú. Amolyan igazi pöcsös nő. Semmi transzszexualitás, egyszerűen lágy, passzív figura. Végtelenül okos, művelt, közgazdász, igényes srác, aki nagyon le akarna már végre telepedni valaki mellett. Végtelenül megbízható volt, ambiciózus, körülbelül rendezett családi háttérrel. Bár itt apuka is meghalt, de az anyja és családja mindent tudnak és elfogadnak.

Első alkalommal nem akartam őt, nem voltam kész egy párkapcsolatra...Apám és az elvárásai... És most megint beszorongtam ettől egy kicsit...

Arra gondoltam, hogy vekengek egy sort itt azon, hogy mi is számít igazán nekem. Az elköteleződésre való igény, a családi háttér, a múlt, a szex, a bátorsága... vagy Apámnak bemutatni.

A picsába, még mindig függök tőle...még mindig meg akarok neki felelni...Ha nem is annyira, mint eddig, de valahogy még mindig mérce egy kicsit.

Vagy voltaképpen egyik sem mozgatott meg annyira, hogy eldobjam a bennem élő apám mércéit?

Létezhet olyan nagy szerelem, ahol nem számítana semmi és senki mércéje?

És létezhet az, hogy CSP volt az utolsó ilyen mindent elsöprő (és teljesen reménytelen) szerelem 2009 nyarán, ahol azon kaptam magam, hogy egy házas fickót győzködök arról, hogy hagyja ott a feleségét és a pici lányát és a közös életünkről álmodoztam?

Létezhet az, hogy még leszek valaha is ilyen szerelmes?

 B. Jánosnak ajánlom

"Soha nem az a kérdés, hogy hogyan fogod megtenni, hanem hogy meg fogod-e tenni."- mondta Max Clayton azon a workshopján, amit már nagyon vártam.

Sosem gondoltam volna, hogy a blogom, amelyet tényleg hobbiból írok, életem bizonyos pillanataiban mennyire a segítségem lesz. Egy olvasóm talált rám és vetett fel közös munkát. Ő beszélt nekem először arról, hogy volt bennem egyfajta csalódottság, ami újra és újra megjelenik a mondataim mögött. Addig ezt talán meg tudtam fogalmazni, de sosem volt terhemre, nem tűnt fel.

Azért mentem el Max workshopjára, mert le akartam tenni ezt a fájdalmat. Ehhez persze az kellett, hogy felfedezzem magamban ezt a csalódottságot, kapcsolatba lépjek vele, szembenézzek vele és el akarjak szakadni tőle. Az idő kiérlelte bennem mindezeket. Sokat forgattam magamban, de voltaképpen megfogalmazni nem tudtam mi is ez.

Aztán belépett Sanyi az életembe, elhitette velem, hogy szakítani akar a barátjával, és hogy szakított is, de aztán, ahogy lenni szokott a megszokás, a pénz, a kocsikulcs nálamnál sokkal fontosabb és csábítóbb maradt.

Feljött, belenézett a szemembe és azt mondta: "Szeretett valaki téged valaha is, úgy igazán? Annyi fájdalom ért már téged, nem is tudom, hogy bírtad mindezeket ki, hogyan élted túl... Én most adnék Gyurinak egy utolsó lehetőséget, hogy megmentsük a kapcsolatunkat, bár tudom, hogy úgy sem fog sikerülni...Azért feljöhetnék hozzád párszor? Úgy szeretnék segíteni neked valahogy..."

Kidobtam.

De amit mondott, azért bennem maradt. Hát igen, rengeteg fájdalom és nehézség ért... És büszke is vagyok magamra, hogy túléltem mindent. És nem csoda, hogy csalódottságot és fájdalmat éreznek bennem! Ennyire sikerült nekem, egyedül...

De közelebb nem jutottam magamhoz.

A végére akartam járni. Már "csak" az hiányzott a workshopon, hogy ráhangoljam a csoportomat erre az egészre. A motiváció feszültséggé érett bennem. És akkor jött a fenti idézet. És elmondtam a csoportnak mindent, hogy nem tudom mi ez bennem, de nem akarom tovább cipelni. Azt mondta Max, mi lenne, ha mindezt pozitívan fogalmaznád meg?

- "Jó, akkor nem a bennem lévő fájdalommal, hanem az életerőmmel akarok találkozni."

- "Hmm, szóval a benned lévő élettel?"

- "Igen, a bennem lévő, pislákoló élettel, amit sokszor én magam akarok kisebbre venni."

- "Létre akarsz hozni egy drámát, amiben az életeddel érintkezel és mindavval, amit létre akarsz hozni vele?"

- "Igen, az életemmel szeretnék találkozni, és mindavval, amit létrehozhatok vele."

- "Akkor válaszd ki azt, aki a segítségedre lehet ezen az úton!"

 Kiválasztottam.

„Kérlek jelenítsd meg mindazt, ami benned van, amit most érzel.”- hangzott a kérés felém.

Ekkor már egész testem jólesően reszketett, a hátam borsódzott, és elengedtem magam. Úgy éreztem, hogy mindazt fel kell állítanom, ami az eddigi éveim során rám nehezedett. Mindazokat a kudarcokat, nehézségeket, bántásokat, amelyeken át kellett mennem.

Először az anyámékat állítottam fel és apám erőszakával.

Majd jött Krisztián az általános iskolából, amikor naponta megvertek, mert zsidónak kiáltottak ki, hiszen csak egy zsidó mehet egyházi gimnáziumba. A zsidóknak pedig mi más lehet a sorsa, mint, hogy valaki elnyomja és kiírtsa őket- gondolta ő és barátai. Persze mindig csak közösen vertek meg.

Majd jött Péter a gimnáziumból, amiről már sokat írtam. Az iskola éretlensége, a hazugságok és a kimondatlanságok sokasága másfél évig tartó kiközösítést, megaláztatást okozott nekem.

Aztán a dékán-helyettesem következett, aki a hátam mögött akadályozta meg, hogy legyen gyakorlati helyem, mondván: „Egy ilyen teológust nem szabadíthatunk rá egy budai gyülekezetre.”

A következő a volt püspököm volt, aki gyűlölettel üvöltötte a telefonba, hogy „amíg én itt püspök vagyok, ez a gyerek soha nem fog ebben az egyházban szolgálni”.

Az utolsó külföldi önkéntes lelkészi szolgálatom főnökasszonya volt, aki végtelen irigységgel és gyűlölettel rúgott ki a gyülekezetből.

Egymás mellé kerültek egy sorban, mint egy kivégző osztag. Szemben álltam velük. Anyámék kicsit távolabb ettől a sorfaltól, elfordulva.

Rám nézett mindegyik kudarcom. Egyenesen engem bámult. Néztek rám szótlanul. Én pedig ott álltam velük szemben egyedül.

Mindenre emlékeztem, minden mondatukra, minden történetre. Az elmúlt évtizedek összes kudarca, szégyene egyszerre nézett rá és egyszerre hatottak. Úgy éreztem, megsemmisülök. Áthatolt minden fájdalom, a csontjaimig, a szívemig és összefacsartak… Sírni kezdtem. Kirobbant belőlem.

„Kik adtak erőt neked? Állítsd őket is ide!”- jött a következő utasítás.

Kiválasztottam magam mellé egy lányt, aki Istent játszotta. Átöleltük egymást oldalról. Mögém került gimnáziumi osztályfőnököm, Isten mögé a nagymamám.

 „Vannak szavaid valakihez?- kérdezte vezetőm.

Ránéztem Istenre és zokogva, szerepcserékkel annyit mondtam neki:

-          Nagyon sokan vannak. Túl sokan.

-          Igen, nagyon sokan- felelte Isten.

-          Nagyon sokan vannak, és nagyon nagyra nőttek.

-          Igen, nagyra nőttek, de én mindig veled voltam.

-          Igen, azt éreztem, hogy velem voltál, de úgy érzem, hogy kevesebb is elég lett volna.

-          Te egy igazi harcos vagy, egy igazi harcos lettél általuk. És én nagyon büszke vagyok rád- mondta Isten.

-          Köszönöm- válaszoltam. Sokáig nem értettem, hogy mindezeknek a kudarcoknak mi az értelmük és sokszor most sem értem. Elbizonytalanodom.

„Csinálj egy szobrot, amikor úgy érezted magad, hogy nincs értelme ezeknek.”- kérte vezetőm.

Magam köré állítottam Krisztiánt, Pétert, a dékán-helyettest és a püspököt. Akiktől azt kértem, hogy lökdössenek egymásnak, mint a harang nyelve.

Lefagytam, megfagytam, erőtlenné váltam. Gyengévé, akivel bármit meg lehetett csinálni. A lökdösődés hamarosan ütlegeléssé fajult. Én pedig elestem, összehúztam magam, összegömbölyödtem, védtem a fejemet, arcomat, ahogy mindig (mert azt láthatják mások. A testi és a lelki sérüléseket azonban eltakarja a ruha). Lágyan, de úgy rugdaltak, mint apám rugdalt, mikor beiratkozni mentünk a gimnáziumba.

Egész testemben reszkettem, görcsösen összerándult a testem többször, bevillant egy csomó kép, ami akkor és ott történt, a gyűlölettel teli arcok, a szidalmazások és az a félelem, hogy egyszer nem fognak leállni és meghalok. Kínkeserves zokogás közepette csak annyit tudtam kiabálni, hogy: „ne bántsatok, ne bántsatok! Könyörgöm, ne bántsatok!”

Percekig nem tértem magamhoz, ott feküdtem, taknyom, nyálam összefolyva és képtelen voltam felállni. Nem tudom meddig sírhattam. Belül úgy éreztem, hogy széthasadok.

„Csinálj egy szobrot, amikor úgy érzed, hogy van értelme ezeknek”- mondta vezetőm, miután már fel tudtam állni.

A hátam mögé került Isten, és Isten háta mögé pedig a nagymamám és az egyik tanárom. Egy ember kezét fogom, akit egy jövőbeni tanítványomnak tartok.

„Adj szavakat a szobrodhoz.”

- Most már mindent tudsz. Elérkeztünk a végéhez. Büszke vagyok rád, hogy taníthattalak. Indulj el és oszd meg másokkal mindezeket és tapasztalataidat- mondtam.

- Nagyon köszönök mindent, csodálatos volt tőled tanulni- felelte tanítványom.

- Remélem át tudtam adni mindent, amit megtapasztaltam.

- Nagyon köszönöm. Megtanultam, hogy mindenhonnan fel lehet állni és ezt a lehetőséget kell és lehet megragadni.

- Akkor nem volt semmi hiába.

Visszanézek arra a szobromra, ahol nem volt értelme a kudarcaimnak. Lassan körbejárom őket. Látom magam a földön feküdni, amit egy alterego jelenít meg. Mindegyiktől megkérdezem, hogy miért bántott.

- Azért bántottalak, mert gyűlöltem, hogy okosabb voltál nálam az általánosban, és hogy téged jobban szerettek a tanárok.

- Azért gyűlöltelek, mert nem tudtad megoldani a drogozásom, és mert nem mertem szembeszállni a félelmeimmel, a csalódottságaimmal, a gyávaságaimmal és inkább a drogba menekültem. Azért gyűlöltelek, mert magamat gyűlöltem.

- Azért akadályoztalak az egyetem végén és gáncsoltalak el a hátad mögött, mert gyűlöltem a benned lévő erőt és lehetőséget, hogy te még legyőzheted a homoszexualitás okozta gyötrelmeket, amikez én mindig kevés voltam és kevés is maradtam és maga alá is temetett engem. Úgy éreztem, ha elgáncsollak, akkor megbosszulhatom a melegségnek azt, ahogyan ma élek dékán-helyettesként.

- Püspökként azért gyűlöltelek, mert láttam benned az erőt és a veszélyt, hogy felforgathatsz mindent és kiderül, hogy gyáva vagyok és gyenge, hogy rávilágítasz a félelmeimre és az álarcaimra, amikkel nem akarok szembesülni, és mert élveztem, hogy fiatal vagy és hogy van feletted hatalmam.

Legszívesebben most rájuk néznék és azt mondanám, hogy megértem őket. Hogy tudom milyen nehéz lehet így élni. De minden akadályuk ellenére élek, dolgozom, erős vagyok, az emberek felnéznek rám, tisztelnek, becsülnek, képes vagyok meggyógyítani őket, vezetni őket. Hogy rengeteget tanultam mindezekből. Hogy megtanultam együtt érezni másokkal, átélni a szenvedéseiket, élethelyzetüket. Rátaláltam a hangomra, a céljaimra, az erőmre. Hogy a bennem lévő erőtől már nem félek és nem pazarlom, hanem alkotok vele és ha kell, akkor védelmet nyújtok másoknak. És hogy nem akarok tökéletes lenni, hanem az utamat akarom járni, az én utamat, aminek a végén talán egy beteljesült élet vár.

Ekkor láttam meg magam (az engem játszó alteregomat), ahogy fekszem a földön. Felemeltem és a szemébe néztem, majd átöleltem.

Szerepcserével én feküdtem a földön, körülöttem mindazok, akik a földre kényszerítettek és megvertek. Újra megéltem az elhagyatottság és a gyengeség, a kiszolgáltatottság érzését. Nem láttam magam előtt a mostani, már erős Önmagamat játszó alteregom, mert az arccal a földnek feküdtem. Éreztem, ahogy az ujjai hozzám érnek és erősek.

Felemelt. Rám nézett. Talán percekig is egymást néztük. Én elsírtam magam. Majd átölelt. Nehéz megfogalmazni mit is éreztem akkor. Békét? Boldogságot? Egységet? Erőt? Önazonosságot? Megbékélést? Mindegyiket és egyiket sem. Mintha repültünk volna.

Elkezdtek lassan bevillanni helyek, arcok, illatok, ízek, helyzetek... Amit mintha újra bejártam volna, most már az erős Önmagammal kézen fogva... A már nagyon kicsi, akkor végtelenül hatalmas iskola hátsó udvara, a vasbeton ülőhelyek,  tanterem, ahol mindig megvertek, az öltöző testnevelés óra előtt, ahol ugyancsak, mert foci kapusként ki mertem védeni az órán egy gólt... A gimnázium folyosója, az ebédlő, a kollégium, a tanulószoba...a dékán-helyettes szobája, a dékáni szoba, ahol hallottam püspököm üvöltözését a telefonban, az amerikai gyülekezet termei, az ottani lakásom, az ágyam, ahol egy teljes napot vártam, hogy kirúgjanak...

Nem tudom meddig álltunk ott és öleltük egymást. A legmegdöbbentőbb mégis az a pillanat volt, mikor ezután ránéztem. Ilyen csend már rég volt bennem. Mintha a világűrben lettünk volna. Azóta csend van bennem. Végtelen nagy csend.

Tudom, elbasztuk.

Mindketten elbasztuk. Neki akkor kellett volna gondolkodnia, mikor regisztrált egy társkereső honlapra, nekem pedig akkor, amikor azt írta, hogy voltaképpen ő nem keres most senkit. Siratja a nagy nyári szerelmét. Akkor kellett volna venni a kalapunkat és viszlát.

De egyikünk sem gondolkodott, egyszerűen csak mentünk bele töketlenül a beszélgetésnek hazudott ismerkedésbe, én pedig azon kaptam magam, hogy már megint rá gondolok munkahelyem végtelen folyosóin. "Baszki, már megint hülye vagy!"- mondogattam magamnak, de a végtelen fórumok, konferenciák és találkozók nem kötöttek le.

Igen, inkább kicsit meghülyült voltam, mint szerelmes. Néztek is rám az irodában, hogy olyan vagyok, mint egy idióta. Énekelek, idétlenebbnél idétlenebb szópoénokat gyártok, és Torgyán József hangján paródiákat adok elő, miközben a többiek a parlamenti adást nézik...

És persze jött a tasli, hogy sajnálja... Szerelem-függő lennék, hogy úgy tetszik valaki, hogy csak képeket láttam róla és beszélgettem vele virtuálisan? Vagy pusztán csak kurva magányos? 

Andinak volt igaza: a magány rossz tanácsadó. S ha csak rossz tanácsadó lenne! Egyenesen meghamisítja a valóságot!

Ami vigasztal, hogy már másként reagáltam le ezt a visszautasítást, mint eddig. Nem hibáztatom magam, nem érzem magam áldozatnak, valahogy megyek tovább.

És bár voltaképpen századszorra is az csapódott le ebből a már százszor megismétlődött helyzetből, hogy valami még mindig/már megint hiányzik belőlem, a helyzetből. De valahogy az egész tény nem olyan fájó és éles, mint régen volt. Talán mégiscsak ért valamit az a kurva sok pszichodráma?  

Kicsit bennem van még, hogy lesz-e valaha is társam, és dübörögött bennem a kérdés, hogy mi a fasz hiányzik még belőlem, hogy összejöjjön egy életképes párkapcsolat? De ezek a kérdések valahogy teljesen erőtlenné váltak bennem, miután valóban a válaszokat kerestem és nem sajnáltattam magam.

Magam is furcsállom, hogy csend honol bennem. (S még meglátom, hogy akarok-e érte küzdeni. Azt hiszem, fogok:))

Volt egy alkalmi szexem. Belemelegedtünk, aztán abbahagytam. Abbahagyattam. Kurvára semmi kedvem sem volt hozzá. Végig csak rá tudtam gondolni, totál hülye vagyok. Vagy csak öregszem, nem tudom. Vén érzelgős hülye lettem. Tiszta röhej.

Lejöttünk a félbehagyott szex után a galériáról és azt hiszem, még soha sem volt olyan tiszták előttem a vágyaim. Teljesen világosan az volt bennem, hogy az egész alkalmizás voltaképpen csak pótcselekvés. Hogy nekem ez nem kell. Hogy felesleges. Időpazarlás. 

Inkább rendbe kellene szedni a lakást, írni, dolgozni, várni mikor jön fel Skype-ra, színházi előadásokat nézni, hogy hova vihetném el (hogy a legjobbat kapja). Magyarul: várni rá.

Fel fogom hívni holnap. És el fogom neki azt mondani, hogy szerintem faszság, amit csinálunk. Találkozzunk és ismerjük meg jobban egymást.

Miért is ne? Hiszen én egy okos, intelligens, előzékeny, viselkedni tudó, kulturált, művelt, kommunikatív, logikusan gondolkodó, érett, megbízható, bátor, empatikus, vidám, jólelkű, bőkezű, olvasott, érdeklődő, elfogadó, megértő, biztonságot, békét, harmóniát és közelséget biztosítani képes, érzéseit kimutató, szenvedélyes, érzéki és érzelmes, kihívásokra válaszolni képes, büszke, megnyerő, bájos, vicces, elbűvölő, ölelni képes, szeretetet adni tudó, érzéseit maximálisan kifejezni képes, áramló, alázatos, tanuló és figyelő, jó elemző, rendszerben gondolkodó, felelős, tüzes, határozott, megújulni képes, reményt adó, optimista fickó vagyok.

Vagyis, egy belevaló, bátor, komolyan vehető férfi.

Nagy hülye lenne, ha kihagyná...S ha nem ő, akkor a világ mintegy 350 millió melegéből valaki. 

UPDATE: Nagyot röhögött és megígérte, hogy találkozunk. Azóta sem találkoztunk. Így marad a világ 350 millió melege.

 Idén volt 10 éve, hogy belecsöppentem a meleg médiába és immár egy évtizede írok cikkeket magyar meleg lapokba. Sokan megkérdezték már, hogy mi a legnehezebb ebben az egészben. Azt hiszem pont ez: itt ülök november közepén a laptopom előtt egy ködös, sötét, párás vasárnap este és próbálok egy karácsonyi - újévi cikket írni. Mert a lapzárta (és a főszerkesztő asszony) fenyeget, a nyomda nem cicózik, és közeleg a december eleje, amikor kikerül mindenhova ez a szám és több lapszám már nem jelenik meg az idén.

Ilyenkor kellene karácsonyi és szilveszteri hangulatba hoznom magam, de ez idén is kevéssé megy, pedig már mindent megpróbáltam. Volt karácsonyi dalok hallgatása a Youtube-on, elővettem a karácsonyi díszeket, hogy megvannak-e még, karácsonyi ajándékokon gondolkodtam, de csak odáig tudtam eljutni, hogy idén ha törik, ha szakad, adventben el kell jutnom Bécsbe.

„Boldog karácsonyt!” volt azon a kis üdvözlőkártyán, amit a karácsonyi díszek mellett találtam. Chris barátom küldte Angliából akkor még éppen friss melegházasként.

S ahogy kimondtam magamnak: „Boldog karácsonyt!”, annyira snassz volt. Kiüresedett, értéktelen mondat, amit karácsony körül csak úgy szórunk szerteszét boldog- boldogtalannak.

Pedig ünnepelni jó dolog, minden más híreszteléssel szemben. Emberségünk része, ami megőriz minket és táplálja azt a hitet, hogy jó emberként élni ezen a világon.

Az ünneplés ritmust ad a mindennapoknak, kinyitja a kis beszűkült életünket, segít befogadni az élet teljességét. Segít megélni a pillanatot, akár különböző módokon kifejezni magunkat, ahogy eddig tettük, ráébredni arra, hogy mennyien vannak körülöttünk, vagy hogy mennyire kevesen.

Ehhez persze az kell, hogy ráébredjünk arra, valójában mennyi mindenünk van! És nem elbújni amögé, hogy minden viszonyítás kérdése. Mert mindig itt rontjuk el. Pontosan ez az, ami megakadályoz minket abban, hogy valóban megéljük, amit egy ünnep adhat: hogy meg tanuljunk örülni annak, amink van!

Mi lenne, ha így ünnepelnénk meg a karácsonyt? Mi lenne, ha év végén – bár utálom, hogy kényszerítenek rá, de – úgy készítenénk számvetést, hogy mi az, amit jól csináltunk? Mi az, amit már elértünk? S hogy mit tanultunk, hogy mennyivel gazdagodott az életünk? Hogy mikor volt az, mikor rátaláltunk a saját hangunkra és élveztük azt, hogy alkotunk, hogy teremtünk dolgokat magunk körül? Mikor voltunk magabiztosak? Mikor élveztük az intimitást, a másik működésének „megtanulását”? Mikor élveztük az életet, mikor adtunk teret magunknak, hogy kifejezzük magunkat, érzéseinket? Mikor éreztük azt, hogy kapcsolatban vagyunk önmagunkkal, belső erőnkkel, hogy a helyünkön vagyunk, éppen akkor és ott, ahol kell? Mikor tudtunk ráhangolódni a másikra, együtt érezni a másikkal és valóban elfogadni őt? Mikor éreztük, hogy egy nagy egész részei vagyunk a magunk teljességében? Mikor éreztük azt, hogy amit csinálunk az jó önmagunk számára, mások számára, a világ számára? Mikor éreztük, hogy elég csak elég jónak lenni és nem kell tökéletesnek lennünk?

Sokszor azt érzem, hogy a világ szörnyűségei mellett a legnagyobb szörnyűség mégis az, amikor mi magunk akarjuk megfosztani saját magunkat a világ befogadásától, az élet lüktetésétől. Bezárjuk magunkat az önmagunk által kreált rögeszmék, elhatározások, elképzelések kalitkájába, szavakon lovagolunk, és azt várjuk, hogy valaki majd úgy lép be az életünkbe, ahogy mi azt elterveztük nagy lila felhőkön limonádét szürcsölgetve, és pont azt mondja, amit mi kigondoltunk.

Így szépen lassan elmegy mellettünk a világ és az élet, elrohannak az évek és keserűen azt kell majd mondanunk, hogy nem éltünk és nem szerettünk senkit sem igazán.

Élnünk kellene végre már egy kicsit! És örülni minden szabad mozdulatnak és mindennek, amink már van. Ahogy a svéd közmondás tartja: akik igazán énekelni akarnak, azok mindig találnak egy dalt. 

2012-ben lesz Megasztár 6, Csillag születik és X- faktor is…

Boldog karácsonyt és dalokkal teli új évet!

 Életem során számtalan tréningen, képzésen voltam már. Ezek között voltak jobbak és rosszabbak is. Ami közös volt bennük, hogy előbb vagy utóbb csak elhangzott: „Akkor 10 perc pisiszünet!”. Akárhány tréningen voltam, ezt a 10 perc szünetet még soha sem sikerült betartani. Valahogy mindig 15-20 perc lett belőle… Ezek alapján joggal tűnik úgy számomra, hogy 10 perces pisiszünet nem létezik? Akkor miért mondjuk? Vagy csak kifejezni akarunk vele valamit, aminek tartalmáról magunk is tudjuk, hogy nem létezik? Nem furcsa gondolkodás ez egy kicsit?

Úgy tűnik, nem csak ez az egy ilyen rossz mondatunk van.

„Nem akartalak megbántani, csak neked lett volna rossz…” – válaszolta nekem SMS-ben valaki, mikor arról faggattam, hogy miért nem szóban mondta el, hogy ne folytassuk az ismerkedést. (Evvel a mondattal persze azt is mondta, hogy neki nem volt rossz ezt kimondani, de ez már tényleg szőrszálhasogatás.)

„Éppen avval bántottál meg, hogy nem szóban közölted, hogy nem néztél a szemembe és nem engedted, hogy erre úgy reagáljak, ahogy szeretnék…”- írtam neki vissza. Ilyenkor - ahogy az lenni szokott- válasz azóta sem jött.

Persze megértem én, hogy felöltözni, kimozdulni a lakásból és elmenni valahova csak azért, hogy elmondjuk a másiknak, hogy ne folytassuk, hát nem valami szívderítő program. Nem is beszélve arról, hogy esetleg elkezd könyörögni vagy éppen átkozódni… De azt sem könnyű látni, hogy ha „csak” elkomorul az arca. Végül is egy jó ember, hiszen közünk volt hozzá, és a lelkünk mélyén talán szégyelljük is magunkat, hogy nem tudtuk neki megadni, amit valójában érdemelne.

Közben mi vagyunk vele a legsportszerűtlenebbek, ha megpróbálunk a lehető legkisebb energia befektetéssel kibújni ezek alól a kellemetlen pillanatok alól. Ugyanis joga van ahhoz, hogy kifejezze nekünk, mit érez. Ennyit igazán megtehetünk érte, hogy kicsit megkönnyítsük neki feldolgozni mindazt, ami vele történik és egy emberi búcsúval sokat tehetünk érte és persze magunkért is.

Jó lenne tudomásul vennünk azt, hogy a szerelem és a párkapcsolatok világa egy veszélyes üzem. Életünk egyik legmélyebb és legérzékenyebb területe a társkapcsolat, ahol sok minden igényünk feltör(het) és egy olyan arcunkat mutatjuk, lelkünk egy olyan részéről libbentjük fel a fátylat, amit – normál esetben- igencsak takargatunk.

Ezért is jó lenne sportszerűnek lenni a másikhoz. Ha azt érezzük, hogy nincs már közük egymáshoz, akkor ne húzzuk el előtte a mézesmadzagot, ne kényszerítsük bele a se veled- se nélküled nevű örökzöld játszmába, hanem engedjük szabadon. Hátha egyszer tényleg megtalálja azt a félnótást, akivel boldog lehet egyszer.

Ugyanis bármilyen rosszul is esik belegondolni, de nem csak mi tudunk boldoggá tenni valakit. Sikerülhet ez másnak is, feltéve, ha nem csak szeretjük, hanem tiszteljük is a másikat és nem pazaroljuk az ő idejét (és a sajátunkat) olyan időhúzásokra, amiről pontosan tudjuk, hogy úgy sem lesz belőle már semmi.

Régi bölcsesség, hogy mindenkinek pontosan olyan a párkapcsolata, amilyen a magával való viszonya. Ha nem tudom magam szeretni, akkor bizony mást sem tudok igazán szeretni. Már csak ezért is jó lenne tisztelnünk magunkat annyira, hogy ne áltassuk magunkat saját hazugságainkkal.

Kimondani valamire, ami fontos (volt) számunkra, hogy szar és (már) nem elég jó, hidd el, csak az első pillanatokban rossz. A keserűséget később felváltja a „nincs veszteni valóm” bátorsága. Na, akkor kell lépni. Önmagunk felé és a jövőnk felé.

Ahol valóban szabaddá válunk arra az esélyre, hogy egy boldogabb kapcsolatban éljünk. Ahol értelmezhetetlenné válnak a „hát Gyurit már nem szeretem, de nem lehet vele szakítani, olyan jó ember”, a „várok még, hátha jobb lesz a kapcsolatunk, hátha csak fáradt és nincs kedve hozzám”, a „nem tudom, azt hiszem adok neki még egy esélyt, de azért remélem feljöhetek hozzád néha, olyan jó ember vagy és úgy segítenék rajtad”, valamint a „majd az idő mindent megold szépen lassan” és az „azt hiszem, igazából nem szerette senki rajtam kívül és ez a baja, csak szeretetre van szüksége, és ki szeretné, ha nem én és majd minden megváltozik egyszer” című örökzöld butaságok. És csak nevetünk majd az olyan felesleges és béna mondatainkon, mikor például azt mondtuk valakinek: „Vigyázz, nem vagyok egy könnyű eset!” De hát melyikünk a könnyű eset?

Vagy csak önáltatásaink, fájdalmaink, kudarcaink és magányaink letagadásával azt akarjuk megspórolni, hogy „vissza kelljen menni a halpiacra” ismerkedni? És inkább választjuk a langymeleg semmit, mint, hogy újra regisztráljunk egy társkereső honlapra, várva azt a valakit, aki egy egyszavas üzenetnél („Szeksz?”, „Bekapod?” és társaiknál) többet tud írni nekünk vagy, hogy elmenjünk egy – kimondani is „szörnyű”- meleg szórakozóhelyre, társaságba?

Nem inkább az a kérdés önmagunk felé, hogy megérdemeljük-e a boldogságot?

 Három hónapja érkeztem haza Iona szigetéről, ahova 15 éve vágytam.

Szerettem volna, hogy ha minden gondolatomat le tudom írni az út során, de sajnos a technika, a laptop nehézségei (lassú, szar az akkumlátora, nagy, nehéz) ebben megakadályoztak. 

De azt hiszem, mégis csak jó volt így. A nagy jegyzetelgetésbe elfelejtettem volna a legfontosabbat: élvezni mindazt, amit ez az út nyújthat nekem.

Csodálatos volt minden perce. Az egyik legvarázslatosabb az volt, hogy a lelkem mélyén be tudtam magamnak bizonyítani, hogy felnőttem, hogy képes voltam "elringatni magam", hogy hasítottam Európa földjén és sikerült elérni a célt...

Leírhatatlan volt az a pillanat, mikor kinyílt előttem a komp és én léphettem először a szigetre az utasok közül...Maga volt a csoda. Annak a mámoros érzése, mikor valami beteljesül, és örökre a tied lesz...

Varázslatos, mikor az életed csúcsán vagy. Felszabadító és egyszerűen gyönyörű.

Otthagyni mindent, ami volt és megérkezni egy másik világba a terheid, a lezáratlan kapcsolatok, a sértődések, kudarcok nélkül. És csak örülsz minden szabad mozdulatnak.

Akkor ezt írtam lelki naplómba: 

"Azt hiszem, a legfontosabb, ami történt velem ezen a szigeten, az az volt, hogy az Istent szövetségesemmé fogadtam és Ő szövetségesévé fogadott.

Ebben a szóban azt hiszem, benne van a lényeg, hogy egyenrangú felek lettünk, még ha nem is vagyunk egyenlő hatalmúak.

A szokásos lassan építkező módján végül áttörte Isten a falaimat, és most, hogy kinézek az ablakon és a mesés ionai tájat és az öblöt nézhetem, értettem csak, de leginkább érezhettem át teljesen azt a régóta rágott keresztény szólamot, hogy Isten személyes isten, aki szövetséget köt az emberrel, minden egyes emberrel.

Úgy tűnik, ezért jöttem ide. Hogy ezt megértsem. Hogy végre valahára átérezzem, hogy az Isten velem van, az oldalamon áll, egyenrangú partnerek vagyunk, hogy Vele együtt csináljunk egy jobb világot.

Nem kell többet kuncsorognom semmiért, és nem is kell Isten által elárultnak, rászedettnek éreznem magam. Nem kell magányos harcosnak lennem, aki Isten ellenében is küzd a rossz, a szétdobálás erői ellen...

Jó megélni ezt a szabadságot.

A többi meg majd jön magától.

Nem félek semmitől. Együtt vagyunk. Újra. Egy csapatban."

Nem tudom mi történt akkor, ott. Ahogy egyre távolodom időben az utazástól, annál inkább érzem, hogy megváltozott az életem.

Nem tudom még most sem, hogy miben és hogy. De érzem, hogy megváltozott. És még formálódik.

Járok.

Egy úton járok.

Egy jó úton járok. 

Úgy jöttél, ahogy szoktál. Este, kocsival. Ugyanúgy az autódban ültél, ahogy mindig...Ahogy 10 éve...

Pár hét-hónap és 10 éve ismerlek majd.

Elképesztő történeteim vannak veled, rólad, egyszer szeretnék veled nosztalgiázni. Nagyokat nosztalgiázni, nevetni 10 évvel ezelőtti magunkon, minden viccen, minden bántáson, minden történeten megint.

El szeretném akkor mesélni, hogy miket éltem át veled, hogy mit tanultam tőled az életről, a szerelemről, a küzdésről, a titkolózásokról...

Ma eljöttél, és más voltál. Lágyabb, odafigyelőbb, érdeklődő. Hoztál rengeteg lim-lomot. Barátként jöttél. Éreztem, hogy megbízol bennem, hogy tényleg érdekel minden, ami velem történik.

"És...beújítottál?"- kérdeztem.

Elpirultál, és beállt a csend köztünk. Ugyanolyan kisfiúsan néztél rám, mint régen. egyik lábadról a másikra léptél. Zavarban voltál.

" Hát nem...Nem olyan egyszerű ez...Utánad nem volt senkim és most sincs. Utánad nem jöhet akárki."

Nevettünk. Valahogy másként mondtad ezt.

Úgy, mintha igaz lenne. És megint beállt a csend.

Ott döbbentem rá, hogy szerettél.

Mikor azt kértem tőled szülinapomra a kocsinál búcsúzásképpen, hogy ne kétévente találkozzunk, hanem legalább félévente, akkor beleütöttél a mellkasomba barátilag és két oldalról megpusziltál.

Ott döbbentem rá, hogy még ma is szeretsz.

Ha nem is úgy, ahogy akkor, de még mindig. Barátilag.

Én is, én is...és kösz. 

 Nem tudom, ti hogy vagytok vele, nyáron én alig élek. Legszívesebben aludnék egész nap, olvasnék a hűs árnyékban, és maximum egy könnyű ebédhez kelnék fel, hogy utána a legnagyobb nyugalommal fekhessek vissza mondván, hogy én ma mindent megtettem a világbékéért. Ismerve magam, ehhez aztán úgy hozzá tudnék szokni, hogy még így szeptemberben sem csinálnék semmit… Úgy tűnik, drága turbó-magyar polgártársaink a legkevésbé sem ilyenek.

Ők másképp élnek éreznek.

Ők többnapos fesztiválokat szerveznek maguknak, jelenlegi és volt miniszterelnökök, valamint etnikai és vallási kisebbségek lelövéséről fantáziálnak és olyan vadsággal próbálják levadászni még maradt egy-két agysejtjüket némi alkohol és rántott turulcomb segítségével, mint egy felbőszült rinocérosz csorda.

Állandó készültségben vannak, harcról és barikádokról álmodoznak, kiképzőtáborokat létesítenek, Novák Előd látens homoszexualitására ügyelnek, Zagyva György Gyula Jobbikos országgyűlési képviselő több évtizede elveszett általános iskolai olvasókönyvét próbálják megtalálni, hátha ha most behozza a lemaradását. Eközben a Parlament hűsében Orbán két kezét nézegeti és  nem tudja eldönteni, hogy melyik kezével is ossza ki azt a két pofont, amit olyan régóta ígérget a náciknak, de ez már egy másik kérdés.

Ünnepélyesen bevallom, én is egy forradalomról álmodozom mostanság. Az én forradalmamat nem barikádokon és fegyverekkel kellene megvívni és nem egy másik embert kellene legyőzni vagy megsemmisíteni. Az én forradalmamat a lelkekben kellene megvívni és a közönyünk, a gyávaságaink ellen kellene győzni.

A szavak forradalmára vágyom.

Amikor végre minden azt jelenti majd, amit mondani akarunk.

Amikor a szavainkkal nem takargatni akarjuk az érzéseinket, gondolatainkat, hanem végre rájövünk arra, hogy önmagunkkal és a másikkal szúrunk ki és okozunk fájdalmat, ha nem vállaljuk fel szemtől szembe mindazt, amit érzünk.

Amikor nem arroganciával, sznobizmussal vagy buta, homofób lenézéssel próbáljuk leplezni azt, hogy voltaképpen izgulunk, nem tudjuk hogyan kellene viselkedni vagy alig várjuk, hogy valaki végre odajöjjön hozzánk az a valaki és beszélgetni kezdjünk.

Amikor nem kapok ilyen üzeneteket egy társkereső honlapon (javított helyesírással idézem): „1. "Érzelmeken alapuló tartós párkapcsolatot keresek. Hol vagy most? Mikorra tudnál ideérni?" 2. "Megtaláltam az igazit, csak barátok, haverok miatt vagyok fent. Te aktív vagy passzív vagy?" 3. "Nagyon szeretem a páromat, ezért csak barátkozom. Csak jótestű, jófarkú fiúk jelentkezzenek."  4. „"Nem keresek senkit, engem se keressen senki, nem írok üzenetet senkinek és nekem se írjon senki."

Amikor a „jóképű” nem maximum átlagosat jelent, amikor az „átlagos” nem maximum furcsán szépet (értsd: ronda), a „sportos” nem azt jelenti, hogy van egy melegítője és egy sportcipője, amit randikra vesz fel, amikor a „kíváncsi heteró” és a „biszex” nem azt jelenti, hogy majd megőrül, hogy végre férfit kaphasson, de ezt ne tudja meg senki, mert még magának sem meri bevallani, hogy meleg, amikor a „majd hívlak” nem azt jelenti valójában, hogy „voltaképpen látni sem akarlak többet”. És a sor folytatható a kor, magasság, testalkat, a lakóhely, pénzügyi helyzet, szexuális szerepek és még ki tudja mivel.

Pont úgy élünk, ahogy azt a Fanta palackján lévő feliraton olvashatjuk: „A sok rostot a gyümölcstartalom miatt láthatod”. Jelentkezzen az, aki látott már a Fantában gyümölcsrostot, mert én még nem találkoztam vele!

Mire jó ez? Talán egyszerűbb és könnyebb lesz az életünk? És mikor beszélünk (és kinek beszélünk) majd a csalódásainkról, a kiábrándultságainkról, a fájdalmainkról, amelyeket saját magunknak és a másiknak okozunk?

Abban reménykedem, hogy nem azért emelünk falakat magunk köré, hogy távol tartsuk a többieket, hanem azért, hogy megbizonyosodjunk arról, hogy ki az, aki érdeklődik és törődik velünk annyira, hogy ezeket a falakat áttörje.

Bíztatásképpen azért egy gyertyát meggyújthatunk a falainkon. Csak, hogy lássa a másik, hogy van otthon valaki.

 Szerintem az az egyik nagy bajom, hogy mindennek akkora feneket kerítek, óriási jelentőséget, miközben mindent lehetne olyan végtelenül egyszerűen és magától értetődőnek is látni.

Én valahogy mindig a mérföldkövet, az összegzést vágyom és várom.

Nincs abban semmi különös, hogy valaki betölti a huszadik, harmincadik, negyvenedik vagy ötvenedik életévét. Én mégis valami különöset várok ettől az egésztől, és úgy érzem, valami érkezni is fog lassan.

Skócia régen hívogat, a kis lakatlan szigetek még inkább.

Már régóta hívogat magához. S én megyek, mint aki valami gyógyírt keresne magának, a világnak, mint aki meg akarna tudni valamit magáról, a világról, Istenről. 

Közben végtelenül szerencsésnek is érzem magam, hogy mindezt megtehetem. Persze ettől lelkiismeret-furdalásom van, ami mellett olyan nehéz néha továbbmenni.

De menni kell. Útnak eredni. Hátrahagyni mindent. Ki merni lépni a mindennapok biztonságából, a mókuskerék langymeleg öleléséből, menni, menni, végigcsinálni, gazdagodni, hogy legyen mit megosztani.

Visszamegyek oda, ahol jó volt. Ahol összeért az éggel a föld, ahol a nap az arcomat simogatta...és most már lesz hangom kiabálni, beleüvölteni a világba mindent: az elmúlt éveket, a körülöttem lévő öngyilkosságot és halálokat, az életeket, az örömöket, a fájdalmakat, a magányokat, a rám telepedő indákat, a csukott szobák titkait, a megoldásokat, kicsi és nagy győzelmeimet, bukásaimat...könnyeimet...és odavinni gondolatban másokat is...őértük is kiálltani... 

S megtalálni. Rálelni. Arra a valamire, talán egy kulcsra, ami lezárja a múltat, feltárja a jelent és megnyitja a jövőt.

De hogy mi ez, még magam sem tudom. Remélem az út végére meg fogom tudni. Ha pedig még sem, akkor továbbkeresem.

Köszönöm, hogy a Keresztény Értelmiségiek Szövetsége ismét kilógatta az inkvizíciós pallost a reverenda alól, és egyértelmű bizonyítékát adta annak, hogy most kell csak igazán kimenni a melegfelvonulásra. Figyelem, a cikk végén Napi Evangélium!

  De komolyan! Hallod?! Minek vagy buzi? Az szar. És undorító! Én nem vagyok buzi, ezért folyton arra kell gondolnom, hogy ti buzik milyen gusztustalanok vagytok, amikor egymás faszát szopjátok! Te tényleg hülye vagy? Hallod? Nézd már azt a csajt! Annyira jó nő, úgy szétbasznám a picsáját, nézz már oda, hát normális ember ennek nem tud ellenállni! Titeket be kéne zárni, amíg le nem szoktok a buziságról! Na, ne csináld már! Még az a szerencséd, hogy én toleráns vagyok, érted, ezért is mondom, hogy ne legyél már buzi, csak jót akarok neked! Ha te is jót akarsz magadnak, akkor velem ne próbálkozz, hallod? Letépem azt a buzi karod és feldugom a buzi seggedbe, ha rámbuzulódsz! Köcccsög!

Before írása

A cikk eredetije azbeszt.blog.hu-n jelent meg.

 Egy kedves barátom, Jim mondta egyszer egyik előadása végén, hogy a szabadságot soha sem ajándékként adják oda, hanem a szabadságot mindig ki kell harcolni. Itt a 21. század második évtizedében ezt a harcot szerencsére nem barikádokon és fegyverekkel kell megküzdeni, sokkal inkább a félelmeinkkel és gyávaságaink ellenében a mindennapokban. Van belőlük elég.

Az elmúlt évek egyik legnagyobb tanulsága, hogy az LMBT-közösségen belüli összefogás és együttműködés nélkül nem jutunk egyről a kettőre. Sokkal kidolgozottabb, sokkal megfontoltabb és sokkal szervezett és világosabb stratégiákra és az ehhez kapcsolódó célok kijelölésére van szükség. Kicsi, de határozott és fontos lépéseket kell tennünk a társadalom nyitottabbá tétele felé. Félreértés ne essék: igen, félre kell tennünk személyes negatív véleményeinket, esetleges vélt vagy valós sértettségeinket egymással szemben. Itt a legfőbb ideje. Ezt megspórolni sehogy sem lehet.

Legyen világos, hogy ha megvernek egy meleg/leszbikus/biszexuális/transznemű embert vagy bármilyen más kisebbséghez tartozót az utcán, csak azért mert olyan, amilyen, akkor mindannyiunkat megverték, mindannyian áldozatok vagyunk. Ha elfordítjuk a fejünket, mondván, hogy nem velünk történt, jobb ebbe nem belekeveredni, akkor elveszítjük azt az utolsó esélyt is, hogy bármi változzon ebben az országban. Ugyanis evvel csendben támogattuk az elkövetőt. Sőt, megengedtük neki, hogy úgy érezze, az erőszak elfogadható magatartás egy demokratikus társadalomban.

A gyűlölet és azt ezt tápláló félelem mindig (látszólag) összehozza az embereket. Közösen gyűlölködni mindig könnyebb. Nekünk a nehezebb út, a kitartás, a bátorság és az együttműködés útja jutott. Ideje lenne mindezt végre felvállalnunk és e szerint végeznünk a dolgainkat.

Jó lenne ráébrednünk arra is, hogy komoly szövetségeseink lehetnek az elfogadó és bennünket támogató heteroszexuálisok is, akikkel ugyancsak sokkal komolyabb összefogásra és együttműködésre kell törekedni a jövőben.

Különösen az elmúlt hetek, hónapok cigányellenes, rasszista történéseinek tükrében még inkább el kell gondolkodnunk az LMBT-mozgalom jelentőségén. Mostanra még világosabb kell, hogy legyen számunkra: a magyar LMBT- mozgalomnak nem szabad, hogy csak és kizárólag az LMBT-jogegyenlőségéért küzdjön. Sokkal több és fontosabb a feladatunk ma. A magyar LMBT-mozgalomnak egy elfogadó és befogadó társadalom képét kell felmutatnia! Mind jobban át kell, hogy hassuk a társadalmat, mind jobban kell hallatnunk a hangunkat a saját kis világunkban és a közéletben! Sokat és még többet kellene kérdeznünk a társadalmat (sohasem provokálni, hanem határozottan kérdezni). Éppen a mi feladatunk lenne az, hogy saját jogfosztott állapotunknál fogva felhívjuk a figyelmet más társadalmi csoportok jogfosztottságára és bizonyos társadalmi kérdések megvitatásának hiányára. A mi dolgunk lenne az, hogy bizonyos sürgős és égető társadalmi kérdések kibeszélésének és az ezekre adott válaszok kimunkálóinak határozott, erős és elkötelezett pártfogói legyünk!  

Ma LMBT-jogegyenlőségről önmagában beszélni minimum butaság és szűklátókörűség. Az angol pride szót lehet kevélységnek is fordítani. Ha így viselkednénk a többségi társadalommal, az a rosszabbik út lenne. Így tehát amikor felvonulunk, akkor nem csak magunkért és alkotmányos jogainkért vonulunk fel, hanem minden olyan magyar állampolgárért is, akit bármilyen kirekesztés, hátrány ér vagy ért bármilyen jellemzőjénél vagy tulajdonsága miatt.

Ma nem csak nekünk, LMBT-embereknek van szükségük az államra, hogy egyenlő jogaink legyenek, hanem az államnak, demokráciánknak is szüksége van az LMBT-emberekre, hogy ne felejtse el mi is a dolga, és mit kell még elvégeznie, kiket kell még el-és befogadnia, hogy a jog asztalánál mindenki egyformán foglalhasson helyet.

Van egy „tuti” kérdésem az első randira: „Ha lenne most nálam egy tabletta, ami azonnal heteroszexuálissá tesz, akkor bevennéd?”. Eddigi választásaimra az volt a jellemző, hogy a legtöbbször azt mondták, hogy bevennék. Mert teher nekik melegnek lenni, teher nekik ez az egész.

Sokáig én is ugyanezt válaszoltam magamban, mert persze alig kérdeztek vissza. Ma már nem venném be ezt a tablettát. Hogy miért nem? Mert az elmúlt évek során sikerült megtapasztalnom, hogy a felvállalt és megélt melegség ad egy teljesen új nézőpontot, egy másik látásmódot, világlátást. Teljesebben és teljesebbnek látom a világot, ami mindig megment attól, hogy a világot feketének vagy fehérnek lássam, és ami megtanított arra, hogy önmagam legyek, képviselni mindazt, ami vagyok és aki vagyok. Vállalva a kudarcaimat, hibáimat, és megengedni magamnak megélni a sikereimet, örömeimet, elfogadva, hogy minden én vagyok és minden rólam szól…

És ez nem könnyű. Látom hétről hétre azt az embert, aki nem merte mindezt vállalni és inkább megházasodott, gyerekei lettek, a példás családapa szerepét játssza, közben pedig engem hívogat és írogat, rágja a küszöbömet, hogy csak egy kicsit intézzem el, de úgy jó alaposan. Mióta megmondtam neki, hogy ebben én magamat csak egy szükségmegoldásnak érzem, egy jól bejáratott vágykielégítő eszköznek és semmi másnak, azóta tudom, hogy keresi azt, akit kitarthat, eltarthat a családja mellett és aki mindig készen áll, ha ő úgy gondolja.

Sokkal könnyebb az élete, egy-két csettintésre mindazt elérte, amit én sosem fogok ebben a társadalomban, mert meleg vagyok. Nehéz evvel szembesülni. Aztán megnyugtatom magam: nem tud igazán soha önmaga lenni, s talán maradéktalanul soha nem is lesz boldog.

Nekem pedig marad mindaz, amit elértem. A magam erejéből és megszerzett tudásából, mindenféle hátszél, támogatás és kiváltság nélkül. Nem tudom, hogy sok dolgot elértem-e már. Nyilván viszonyítás kérdése. De én értem el. Mindegyiket. A remény és a lehetőség, hogy egyszer maradéktalanul boldog leszek valakivel pedig az enyém marad. S talán ez értékesebb minden állásnál és pénznél.

Az utóbbi évek egyik pozitív jele, hogy elkezdtünk abból a szellemi és lelki gettóból kitörni szép lassan, amibe évtizedekig a társadalom zárt be minket, és amiről az utóbbi évekig mi magunk is elhittük, hogy jó, mert ezt érdemeljük, mert ott a helyünk. Mint a mesebeli állatkerti oroszlán, aki egy ketrecben nőtt fel, s mikor lereszelték a rácsokat, még sokáig úgy járt-kelt a ketrec területén, mintha léteznének rácsok. De valójában csak a fejében léteztek.

A szellemi és lelki gettó akkor van, ha elhisszük magunkról, hogy melegnek lenni voltaképpen a természet egy furcsa fintora, valami hiba, amivel együtt kell élni. És önmagunkat zárjuk be újra és újra ebbe a szellemi és lelki gettóba, ha lemondunk a mi másmilyen világlátásunkról, ha rejtegetjük, mert nem akarjuk vagy nem merjük elfogadni, hogy ez igenis értékes és gazdagíthatjuk vele a világot. Ha pedig mi magunkat zárjuk be egy ilyen gettóba, akkor oda már csak őröket kell állítania a fogvatartónak, nehogy valamelyikünk végül meggondolja magát.

Életünk lelki és szellemi gettóiból kitörni egyszeri döntés kérdése és naponkénti harc és küzdelem. Azt hiszem, eljött az ideje annak, hogy végre felfedezzük magunkban a bátorságot és az erőt a kitartáshoz, hiszen minden jel arra mutat, hogy az idő nekünk dolgozik és hamarabb eljön mindaz amit szeretnénk, mint azt gondolnánk.

Ezt a naponkénti harcot egyedül nem tudjuk megvívni, egyedül nem tudunk győzelmet aratni. Egyedül nem fog menni. Ehhez közösség kell és a közösség megtartó, elfogadó és bátorító közege. Nem kell mindenkit szeretni, ez lehetetlen is volna. De elfogadni, tisztelni a másik embert és együttműködni a másikkal kötelező, ha már erről szónokolunk úton-útfélen. Elvárjuk, hogy a másik elfogadjon és tiszteljen minket, csak mi már nem vagyunk erre hajlandóak? Hiteles lehet ez? 

S ha már közösség: a 16. LMBT- fesztivál évében ideje lenne komolyan vennünk, hogy befektetett idő, energia és önkéntesség nélkül nem fog megváltozni semmi sem ebben a társadalomban, ahogy a többi országban sem változott meg soha. (Ha meg is változik, az csak rövid idejű lehet, mert nincs mögötte társadalmi támogatás.)

Lengethetjük zászlóinkat, sőt egészen Bécsig is felvonulhatunk és bíztathatunk minden felvállalás előtt álló meleget/leszbikus/biszexuális/transznemű embert, hogy vállalja fel magát, „bújjon elő”, legyen végre önmaga, csak éppen nem gondolkodunk el azon, hogy miért is tenné meg ezt. Hiszen hova hívjuk? Ha felvállalja magát és mondjuk melegként kezdi el élni az életét, lesz olyan közösség, ahol szívesen látják ismerkedni, beszélgetni, művelődni- élni? És lesznek ott olyanok- például én vagy te, kedves Olvasó-, akik minden fanyalgás, önérzeteskedés, sznoboskodás, lenézés nélkül megkérdezik tőle, hogy ki ő és honnan jött?

Harvey Milk 1978-ban azt mondta egyik legismertebb beszédében: „Remény nélkül nem csak a melegek, hanem feketék, ázsiaiak, fogyatékkal élők, idősek és minden amerikai is feladja. Én tudom, hogy nem lehet a reményre építeni, de remény nélkül nem érdemes élni. És neked, neked és neked kell reményt adni.”

Remény nélkül tényleg nem érdemes élni. Reménykedni abban, hogy Magyarországból egyszer, valamikor, talán a mi időnkben még egy normális, elfogadó és befogadó ország lesz, és legyen bárki és bármilyen úgy élheti majd szabadon az életét, ahogy akarja.

Ez most még –stílusosan fogalmazva- egy rózsaszín köd, egy álom.

Míg ez meg nem valósul van feladatunk: reményt adni a másik embernek.

Képesek vagyunk rá. És van reményünk. Ott él bennünk, lelkünk legmélyén. Ideje lenne rátalálnunk. Sokaknak van rá szüksége.

 A minap egy társkereső honlapon egy üzenet érkezett. Megörültem, ritka az olyan, (a „kék iwiw” tengerében különösen), hogy a jóember fiának csak úgy írjanak. Az üzenet egy 21 éves fiúcskától érkezett, aki megkérdezte, hogy szükségem van-e egy escort fiúra, mert ő éppen az lenne és éppen ráér.

Persze megnéztem az adatlapját: a tökéletesen beállított képeken alacsony, vékonyka test, kiszámított csábos pillantás és mosoly, kiszabott látvány. A nyunyó tökéletes mintapéldánya. Mindenre számítottam, de erre nem.

Miért gondolja, hogy nekem szükségem van egy escort srácra? Válasza teljesen letaglózott: „Csak azért gondoltam, hogy megkérdezem, mert egy nagyon közepes srác vagy, és egy ilyen jó csávót, mint én ingyen úgy sem kaphatnál meg.”

Furcsa az emberi lélek. Bár teljesen meg vagyok arról győződve, hogy valóban egy közepes kinézetű fickó vagyok (kockás hasamat elfedő egyre kisebbedő pocakom látványát csak tengerkék szemem és kedves mosolyom és olvasottságom tudja ellensúlyozni), de azért ezt olvasni és hallani mindig nagyon hervasztó.

Nyilván a bosszú is táplálta válaszom, mikor azt írtam neki, hogy ő evvel a vékonyka testtel maximum számomra csak átlagos lehet, fogalmam sincs miért gondolja magáról azt, hogy ő jó és mindenkinek kivétel nélkül kívánatos.

Laci barátomnak lehet igaza: senki sem csúnya, csak még nem találta meg a célcsoportját, akik épp az ő kinézetét favorizálják. (A belső értékekről szóló össznépi bölcsességeket mint például: „Az igazi értékek belül vannak..” már Nigel is megcáfolta szarkasztikus humorával az Ördög Pradát visel című filmben, mikor azt mondta- nagyon bölcsen-, hogy az ilyesfajta okosságokat általában a csúnya emberek szokták kitalálni.)

Felesleges avval áltatnunk magunkat, hogy a külső nem számít: igenis sokat számít, rengeteget elmond az illetőről. És ha valakiről nem gondolom azt a kinézete alapján az utcán sétálva, vagy reggel ébredés után kócosan ránézve, hogy a világ legmázlistább pasija vagyok, hogy vele vagyok, akkor az egészet megette a fene. És a teljesség kedvéért azért ideírom: hogy ha a szerelmem kinézetre számomra tényleg tökéletes, mégis alig tudok megosztani valamit abból, amit gondolok a világról, mert nem érti meg vagy mert lenézi mindazt, amiben hiszek, ami mozgat, az ugyanolyan szomorú.

De ki mondja meg és mi alapján, hogy ki a tökéletes?

Két igazán szívdöglesztő pasi volt eddig az életemben (egyik sem tartott két hétnél tovább, de azért jó magam ilyen szerencsésnek gondolni ezekben a vészterhes időkben). A többi szerintem átlagos kinézetű volt. Mégis mindegyikbe tudtam szerelmes lenni, és nekem mindegyik tökéletes volt.

Tudom, ez most akár hangozhatna úgy is, hogy megalkudtam, de nem… Egyikben sem volt megalkuvás. Mindegyikkel el tudtuk egymást varázsolni, szabadok voltunk és nagyon-nagyon szerelmesek. Úgy osztogattuk a boldogságot és az élet örömét másoknak, mintha nekünk végtelen sok lett volna. Aztán kiderült, hogy sajnos nagyon is véges minden… és ma már annak örülök, hogy mindez megtörtént velem és nem bánkódom azon, hogy véget ért. És még mennyi minden van előttem!

Mélyen hiszek abban, hogy nem az a kérdés, hogy ki a tökéletes, hanem, hogy aki szembejön velem és felkér egy keringőre, ő tökéletes-e számomra. Mert ha tökéletes, akkor nyert ügye van: olyan könnyedén és természetesen adjuk majd fel buta, aprólékosan kidolgozott és önkorlátozó elvárásainkat, mintha ott sem lettek volna.

Ha pedig nem tökéletes, nos, akkor csűrhetjük-csavarhatjuk a szót, a helyzetet, az életünket, rakosgathatjuk arrébb életünk fontosnak hitt dolgait, hogy helyet készítsünk a másiknak…, de most szólok: sehogy sem lesz hely számára. Nehéz bevallani magunknak, de ha már erőlködés kell, ha a másik már „feladat”, amit meg kell oldani, akkor az már régen rossz.

Eddig egyszer akartam valakivel összeköltözni. Napokig pakoltunk és dobozoltunk az albérletében. Felhoztunk hozzám mindent, és a dobozoktól mozdulni sem tudtunk. Hetekig mondogattuk, hogy ki kellene pakolni a dobozokból, és hónapokig jártunk a dobozok között kialakított kis járatokon. Tökéletesnek tűnt kinézetre, még sem volt az számomra. És ez a rendetlenség, a kipakolatlan dobozok, a kevés hely egyfajta szimbólumává is vált kapcsolatunknak számomra, miután kértem, hogy menjen el.

Az igazi bátorság a haladó szinthez kell. Amikor már nem csak az a kérdés, hogy a másik tökéletes-e vagy sem hanem, hogy meglátom-e a másikban, hogy közösen egymás számára tökéletessé tudunk-e válni.

Persze ez a legnehezebb és rengeteg erőt, bizalmat és kitartást igényel mindkét részről, ami manapság igencsak ritka dolog.

Hiába, kinyílt a világ. Hatalmas a kínálat. Esténként ezrek vannak fenn a társkereső oldalakon. Valahol természetes reakció, hogy amikor ismerkedem, mindig felmerül a kérdés, hogy megtartsam vagy engedjem el őt bízva abban, hogy találok egy jobbat, akár még aznap este. Pörög a világ, sietni kell, ki tudja meddig leszek kapós a halpiacon!

A kockáztatás valahogy mindig csábítóbb. A bizonytalan ismeretlen mindig kívánatosabb, mint az ismert biztos. Mindaddig persze, amíg meg nem engedjük magunknak, hogy a másikban felfedezzünk valami újat, valamit, amit eddig nem tudtunk… De míg ez meg nem történik, ebben a felületes pörgésben leélhetjük úgy az életünket, hogy valójában senkit sem ismertünk és senkit sem szerettünk igazán.

Ahogy az egyik amerikai írónál olvastam egyszer: „Milliók vágynak a hallhatatlanságra, de nem tudnak mit kezdeni magukkal egy esős vasárnap délután.” S talán mi is így vagyunk: hajszoljuk a tökéletességet, próbáljuk elérni mindenáron, miközben az bennünk lakozik születésünktől fogva. De csak a másik láthatja meg, ha elég türelmes, nyitott és igazán szeret bennünket úgy, amint vagyunk. És ha végre megtanulunk örülni annak, amink van.

 Csoporttársnőm hívott fel délelőtt, hogy az indexét odaadná nekem, hogy irattassam alá, mert elutazik. S mivel éppen pont ugyanabba a szupermarketbe járunk, és éppen akkor akartam én is menni, hát találkoztunk. A krumplik és paradicsomok felett adta nekem oda ezt a fekete szörnyűséget.

Kiderült, hogy a Caminot akarja megjárni holnaptól, így elkérte magát a munkahelyéről több hétre ("Nálunk úgy sem tudja senki, hogy ki mennyi szabit adott a másiknak, és egyszerűen 4 hétnél rövidebb idő alatt nem tudom magam kipihenni..."). Compostellából már van repjegye hazafelé, megnézte a vonatot is, hogy lehet a Camino elejére eljutni. "Hogy hol van ez a hely, még nem tudom, ez a következő óráknak lesz a fejleménye..." Mindez a tegnapi nap elhatározása volt. Éjjel pedig megvette Barcelonába a jegyet egy fapadosra. "Többe került így, mintha Indiába mentem volna, de úgy örülök, hogy van most egy biztosítás négyezerért, hogy akár az indulás előtt 3 órával is lemondhatom az utat és átirathatom a jegyet egy másik gépre."

Ezt már a szomszédja is hallotta, aki odacsapódott hozzánk. 35 körüli, igazi elfuserált, elhanyagolt családapa volt, kinyúlt farmernadrágban, ócska pulóverben. Sóvárogva nézett végig a büszke, párducalakú, gazdag lány testén és nézett a szemébe. Csoporttársnőm megértő fölénnyel nyugtázta a fickó méricskélését.

"- És akkor a családodtól veszed el az időt? Négy- öt hét? Nem lesz az egy kicsit sok?"- kérdezte a férfi csoporttársnőmet. 

"- Tudod jól, hogy nincs családom. És igen, tudom, hogy az elköteleződéssel van bajom. A Cosmoban is azt olvastam, hogy az elköteleződést egyféleképpen lehet igazán lemérni: mikor veszed meg a repülőjegyet? Hát, én persze, hogy egy nappal előtte, mindig."

"- Pedig, tudod, hogy az elköteleződés a lényeg, az minden dolog célja és értelme...És mi lesz a kiskutyáddal? Nekem úgy tűnik, hogy neki nincs gondja az elköteleződéssel. Példát vehetnél tőle."

"- Hát neki nincs, tudod, menhelyi szegény, így teljesen érthető, hogy neki nincs gondja az elköteleződéssel. De majd ellesz az anyámékkal."

Aztán a pénztárhoz értünk, s amíg fizetett- a pénztáros kiscsaj figyelő fülei mellett- összefoglaltam neki két mondatban, hogy mi az értelme egy zarándoklatnak.

"- Harminc kérdést írtam fel magammal kapcsolatban. Remélem mindegyikre lesz válasz. Végülis 600 kilométer alatt lesz időm gondolkodni. Még az a szerencsém, hogy másokkal jobban unatkozom, mint magamban, így nem bánom, ha nem kell beszélni. Azt hiszem."

1.

 Nem olyan régen cigányok költöztek a házunkba. A kifejezetten csendes, nem igazán összetartó lakóközösség hamarosan zajos, és a cigányok ellen összefogó közösség lett. Egyre indulatosabb hangú papírok jelentek meg a faliújságon, ahol egyre indulatosabban jelezték "valakiknek", hogy ne dobálják le a csikket a harmadikról le a közös udvarra, a kuka arra való, hogy oda dobjuk a szemetet és nem a közös udvarra. Teljesen hasztalanul. Tegnap is láttam, hogy ledobták az égő csikket az udvarra. Szép íve volt a narancsosan vöröslő parázsnak a sötétségben.

Kiabálnak egymással beszélgetés helyett, a folyosó végi rácsnál állandóan "lovagok" érkeznek, akik ugyancsak kiabálnak, hogy szerelmesek a lányba, elkeseredettségükben ha úgy hozza az élet, akkor le is kurvázzák, mert biztos mást szeret. Ha még egyszer ilyen lesz, a srácokat beinvitálom kliensnek. Fizetni úgy sem fognak - ahogy látom nagyon szegények-, de legalább helyreáll a csend.

Szóval így éldegélünk mostanság.  

Ma délelőtt a boltból hazaérkezvén már az utca elejéről keserves gyermeksírást hallottam. Egy huszonéves cigány család állt a kapu előtt, a nő kezében még két kisgyerek volt, a nagyobbik, olyan hatévesféle kisfiú zokogott, hogy a nagymamájával szeretne maradni. A nagymama törölgette a könnyeit a kisfiúnak, és ígért neki fűt-fát, hogy csak hagyja abba. "Jó, akkor este átmegyek és nálatok alszom, jó?"

Az apuka és az anyuka leforrázva, teljesen tanácstalanul, ledermedve nézte az egészet és nem tudtak mit csinálni. 

Aztán a nagymama azt mondta a kisfiúnak: "Tényleg itt akarsz maradni?". A kisfiú bőszen bólogatott. "Jól van, akkor, gyere!" A nagymama ekkor kinyitotta az ajtót, gyorsan belépett az ajtón és a kisfiú előtt bevágta az ajtót. Mindannyian láttunk már szupermarketek padlóján fetrengő és torka szakadtából őrjöngő gyereket...A kisfiú sírása ennél ezerszer fájdalmasabb volt. Ez nem a hiszti, hanem a fájdalom üvöltése volt..."Mama, ne hagyj itt! Mama, nyisd ki az ajtót!" És csapkodta az ajtót...

A nagymama rádőlt az ajtóra és dermedten várt. "Ennek így kell lennie..."- gondolta talán magában. A kisfiú üvöltése aztán egyre távolodott. A nagymama lassan és tétován résnyire kinyitotta az ajtót, és kilesett.

2.

Mikor megszülettem, az anyai nagymamámékhoz vittek haza, ott laktam életem első három évében. Ma ezt a szobát kamrának használják. Amikor megépült a házunk, és sikerült beköltöznünk, az első este, ahogy a lépcsőn ültem megkérdezte anyám: "Na, hogy tetszik?". Én csak annyit feleltem, hogy: "Szép, nagyon, de mikor megyünk már haza?"

Emlékszem, hogy az anyai nagypapám festette le vajszínűre az ajtókat. Talán péntek volt, és melegen sütött a nap. Elkéretőztem anyámtól, aki elengedett hozzájuk. A nagypapámmal kézen fogva mentem haza a kora délutáni hőségben. Igen, oda. Haza.   

Szeretettel Anikónak...

"csak nélkül"

Aki elkezd önismerettel foglalkozni, nem is tudja, micsoda izgalmas és néha egészen kétségbeejtő utazásba kezd.

Izgalmas, mert lassan, de biztosan sikeresen fedezi önmagában a sebzettséget, és lassan, de biztosan elkezd gyógyulni is.

Kétségbeejtő pedig abból a szempontból, hogy sokszor egészen mélyre kell nyúlni, sokszor beleborzongok, hogy mennyi minden van még, amit fel kellene dolgoznom, hogy mennyire szövevényes a személyiség, egy emberi kapcsolat..., hogy sokszor mennyire ugyanazt élem meg...évtizedek után is.

Ez a két érzés persze váltakozik. Mindezt csak azért írtam le, hogy a helyzet pillanatnyilag inkább megterhelő, mint súlyos: most éppen a kétségbeesés szakaszában vagyok.

Néha egészen elbaszottnak érzem magam, de gondolom ez már előző írásaimból már rég kiderült.

Voltál már olyan helyzetben, hogy másnak valahogy ment, neked pedig nem? Hiába tudom fantasztikus pszichológiai fogalmakkal tűélesen leírni magam, meg a késztetéseimet, még sem tudok igazán leszámolni vele.

Az érvényesüléssel vannak bajaim, azt hiszem.

Meg talán avval, hogy az emberek nagy része nem tud velem mit kezdeni.

Közben- mint például a mai nap kora délutánján- azt gondolom, hogy erről szó sincs. Az érvényesülés és az elfogadás embere vagyok. 

Avval a bennem élő kisgyermekkel nem tudok én mit kezdeni, aki napokig félt attól, hogy végül hányast fog adni neki végül a tanár néni, és kap-e jutalomkönyvet az évzárón. És bár versmondót, mesemondót is helyezéssel nyertem abban az évben, még sem kaptam könyvet, nem hívtak ki. Ha jól emlékezem a matekjegyem vagy a rajzjegyem, de lehet, hogy a testnevelésből kapott jegyem miatt. Mert így csak 4,3 lett az átlagom.

És mindig úgy vártam, hogy apám mit fog majd mondani otthon, ha hazaértünk. És bár vártam, de akkor nem hívott oda magához. Látszott, hogy össze van törve. Anyám már rég ismerte az ilyet: ilyenkor nem lehetett neki mondani semmit. Anyám is csendesebb volt. Sosem tudtam, hogy engem sajnál, vagy rám dühös vagy apámmal ért egyet. Jóvá akartam tenni, de már nem lehetett. 

Kőbe volt vésve minden. Ott volt minden a bizonyítványomban. Hogy ennyi vagyok. Hogy ennyit érek. Négy egész három tizedet.

- "Figyelj, Apu, majd jövőre jobb lesz! Ígérem, ráerősítek!"

- "Áááá, a francokat fogsz te ráerősíteni, el van már az egész baszva...Egyszerűen nem figyelsz, mindig máshol jár az eszed, nem is érdekel téged ez az egész...Elmehetsz majd valaminek..."- mondta és legyintett rám...

Csend volt, ami mindig rosszabb volt, mintha üvöltözne velem. Végtelenül szégyelltem magam. Meg sem érdemlem a nyarat...

- "Na, öltözzél át szépen, mássz fel jól a fára és szedjél cseresznyét!"- mondta szigorúan anyám.

Átöltöztem, felmásztam a cseresznyefára, és szedtem a cseresznyét. Hátha mással nem, legalább evvel tegyem jóvá...És láttam, ahogy apám dühösen kimegy a kapunkon.

- "Anyu! Hova megy Apu?"- kérdeztem.

- "Hagyd most őt békén, elmegy a mamáékhoz, mert nagyon csalódott a bizonyítványod miatt."

Próbáltam a cseresznyefa lombjából kinézni apám után, de ő már messze járt.

Az Isten itt állt a hátam mögött
s én megkerültem érte a világot
..................................
..................................

Négykézláb másztam. Álló Istenem
lenézett rám és nem emelt föl engem.
Ez a szabadság adta értenem,
hogy lesz még erő, lábraállni, bennem.

Ugy segitett, hogy nem segithetett.
Lehetett láng, de nem lehetett hamva.
Ahány igazság, annyi szeretet.
Ugy van velem, hogy itt hagyott magamra.

Gyönge a testem: óvja félelem!
De én a párom mosolyogva várom,
mert énvelem a hűség van jelen
az üres űrben tántorgó világon.

József Attila, 1937. okt.

Már megint menekülök, Uram, már megint menekülök...Érzem, hogy még mindig ugyanazok üldöznek...ha megszegem a Törvényt...amit ők állítottak fel..ha ki akarok lépni a fényre...

Jogom van kilépni a fényre, emberi módon élni...élni...és nem megalázkodni, kuncsorogni, könyörögni, újra és újra segítséget kérni...Cipelni már terhesen mindazt, amit adni tudnék, ami bennem van, de kiönteni félek... mert tudom, hogy valami értékeset hordozok, Uram...amit néha még magam sem érzek, magam sem látok, hogy micsoda, néha kételkedem is abban, hogy van-e...ilyenkor nincs más, mint hinni abban, hogy Te mondtad... 

Ha fel akarok állni, mindig visszarántják a nyakörvet és a stigma is égni kezd a testemen...És újra a régi játszma...Tagadok, tagadok...esküdözök égre-földre...megtagadom magam...az érzéseimet, mindazt, ami vagyok...hogy még lehessek...árnyként...lehessek..."Nem, nem láttam soha azt az embert"... Nem, nem, nem vagyok...és csak reménykedem abban, hogy nem hallotta senki...

Noé fia vagyok...akinek hinnie kell az apjának, aki azt mondta, hogy jön a vízözön és el fog pusztulni minden és mindenki, csak mi nem, akik a bárkában vagyunk...És látom, hogy jön az özönvíz...és a hullámok verdesik a hajó oldalát, a hajó meg recseg-ropog...talán, ki sem bírja...csak az ígéret maradt...

A sareptai özvegyasszony vagyok...Azt mondtam a fiamnak, hogy még van egy kis liszt meg olaj, elmegyek, szedegetek fát, csinálok tüzet, megsütöm, aztán várjuk a halálunkat...Lemondtam már mindenről...Elhagytak az isteneim...Megbuktam, mint anya, aki nem tud enni adni a gyerekének..És erre jön valaki, aki Izráel Istenéről beszél, meg, hogy lesz liszt, csak a megmaradtból készítettet adjam oda ennek a jött-mentnek... Már minden mindegy...Nem maradt más, mint ennek a zsidónak a szava...

Uram, meddig tart még ez...Meddig kell még menekülnöm, hogy átadhassam amit rám bíztál...Elfáradtam, Uram...belefáradtam, hogy tengődöm...hogy próbálok felmutatni magamnak dolgokat...hogy élek...hogy van értelme a küzdelmemnek...

Jézus vagyok...a Jordán folyójához közel...Mennék Keresztelő János felé, de visszahúznak...Fogják a lábam, húzzák vissza a kezem....Hogy miért engem hívtál el...Hogy miért pont én lettem a kiválasztott...Hogy nem fogok kitartani...Hogy feladom....Hogy ez csak prédikál, de maga már nem tudja megtenni mindazt, amiről beszél...hogy nem tudja megélni...Csakugyan azt mondta az Isten?... Csakugyan elhívott téged?... Van ennek értelme?...Van annak értelme, amit csinálsz?...Biztos, hogy nem öncsalás azt mondani, hogy a gyülekezeted az egész világ?... Mennék, de ők nem engednek...Erősek...hangosak...Megfeszítem izmaim...legyőzlek benneteket...de túl sokan vannak...Sírni kezdek...Próbálom kihúzni a lábaimat, kezeimet tőlük...Haragszom...a Világra...magamra...Istenre...egyedül kell megtennem...És meghallom Keresztelő János énekét... Nem tudom mit énekel...jön felém...Elindul bennem az erő...Érzem, ahogy gyűlik...minden tagomban...és felkiálltok...és a kiálltásban benne van minden...kitör belőlem az erő...Nem tudnak már fogni...Kiszabadulok...Sírva rogyok Keresztelő János elé.

Egészen finom a tapintása Jánosnak...Felemel...Rátámaszkodom a vállára is így megyünk...az Istenhez...Te vagy az én Fiam, akiben gyönyörködöm...

Nem értem...Lehet a harc, a küzdelem szép?...Lehet a sodródásom szép?...Te vagy az én Fiam, akiben gyönyörködöm...Te vagy az én Fiam, akiben gyönyörködöm...Lehetnek a kétségeim szépek....?Te vagy az én Fiam, akiben gyönyörködöm...Te vagy az én Fiam, akiben gyönyörködöm...Lehetnek a kétségeim szépek...Te vagy az én Fiam, akiben gyönyörködöm...Te vagy az én Fiam, akiben gyönyörködöm...Te vagy az én Fiam, akiben gyönyörködöm...